Szolidáris írek: kisnemzet a kisnemzetért

Az ír népszavazás pozitív kimenetele jó érv amellett, hogy Európa nyugati fele valóban elszánta magát a kontinens újraegyesítése mellett. Ha másként lenne, a vonakodó íreket nem sikerült volna saját kormányuknak azzal az épeszű és nagyvonalú érveléssel meggyőznie, hogy az önzésnek ebben a vállalkozásban nincs helye. Mi, mármint az ĺr Köztársaság polgárai felette nagy jótéteményekhez jutottunk az EU-tagság révén, tehát most rajtunk a sor, hogy a nekünk korábban felkínált lehetőségeket felkínáljuk Közép- és Kelet-Európa csatlakozni vágyó országainak is – hangzott a dublini kormánynak a szavazókhoz intézett üzenete, amely megfogant. Elsősorban úgy, hogy az írek elmentek szavazni. 2001 júniusában, amikor először kellett véleményt mondaniuk a bővítéssel járó politikai-döntéshozatali reformokról (nizzai szerződés), nem mentek el. Mindössze 35 százalék vette a fáradságot, hogy szavazzon, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a nemmel szavazó fegyelmezett kisebbség de facto leadta voksát, viszont az igenben gondolkodó, fegyelmezetlen, laza többség inkább odahaza teázgatott, mondván, a meccs amúgy is le van futva. Fájdalom, nem volt lefutva. Ezúttal viszont 50 százalék fölött volt a részvétel, ami a nacionalistáktól a zöldeken át a szélsőbaloldalig terjeszkedő „nem”-pártiakat „méretre vágta”, azaz a valóságos társadalmi erejüket kifejező, egyharmad körüli teljesítményhez juttatta. Tizenhat hónappal ezelőtt, amikor többségbe tudtak jutni a nemmel szavazók, az írekben egyáltalán nem olyan előítéletek mozogtak, mint amilyenek Ausztriában, Németországban és Franciaországban például. (Ezeket az országokat nem kötelezi az alkotmányuk a nizzai szerződés népszavazásos jóváhagyására. Ilyet a 15 tagország közül csak az íreké ír elő.) Az ír félelmeknek soha nem az olcsó kelet-európai munkaerő vagy más piaci „borulás” volt a tárgyuk. Hanem az a szimpla tény, hogy amióta ez az ország az Európai Unió (Közös Piac, Európai Gazdasági Közösség) tagja, azóta féltékenyen őrzött semlegességét az egymást követő szerződések folyamatosan aláássák – a NATO ma kedvtelve utal ĺrországra (Svédországra és Finnországra is) mint „hajdani semlegesekre”. Holott az ír ember – egyelőre – erősen ódzkodik még a gondolattól is, hogy akár uniós zászlók alatt hadba kelljen vonulnia. A másik ír aggály tipikusan egy kicsi ország aggálya. Nizza után a tagországok vétójoga, következésképp az uniós konszenzus el fog értéktelenedni. Ezt a „nagyok” szavazati fölényhelyzetükkel ki tudják egyensúlyozni, a „kicsik” azonban nem. A kibővített unióban kétségkívül támad egy demokráciadeficit (sok ír szemében diktatúra), még akkor is, ha minden érdekelt tudván tudja: 25 tagországgal a nemzeti vétó intézményét nem lehet csorbítatlanul fenntartani. Az írek erre azt mondják, legyen akkor Európa inkább Amerika, ahol például a szenátus úgy van megszervezve, hogy minden tagállam két-két tagot delegál, függetlenül attól, hogy oly csöppnyi, mint Delaware vagy oly nagy, mint Kalifornia. (Ez nem rossz ötlet. Ha benn leszünk az unióban, mi is szeretni fogjuk.) Voltak és vannak tehát olyan sérelmek, amelyek részben az önálló politikai-katonai szerepre vágyó Európa „fejlődéstörténetéből”, részben Nizzából táplálkoznak; és amelyek tavaly júniusban, a rossz emlékű első népszavazáson együtt csapódtak le a fokozódóan népszerűtlen dublini kormány megbüntetésének tisztán belpolitikai indítékú szándékával. A jó az, hogy ebből az ír egyenletből mostanra sikerült kivonni (vagy abba belevinni?) a közép- és kelet-európai EU-tagjelöltek jó sorsát. Pontosabban: a kormánynak elhitetnie az ír polgárokkal, hogy a kisnemzeti önzés kárvallottjai nem lehetnek kisnemzetek, irántuk a szolidaritásnak kell elsőbbséget élveznie, nem pedig az elkülönülésnek.