Szerbia és Montenegró történelmi esélye

A keddi bejelentés mindenképpen a legfontosabb az utóbbi esztendőkben, egyben hosszú idő után az első pozitív hír a térségben élők számára. Persze kissé túlzás mondjuk Szlobodan Lalovics köztársasági munkaügyi miniszter azonnali, hevült kijelentése, miszerint „ez a legjobb hír a szerb nép számára az utóbbi száz évben”, maradjunk inkább Vojiszlav Kostunica szerbiai kormányfő rendkívül elégedett, mégis némiképp hűvös megfogalmazásánál: „Erre a napra vártunk 2000 októbere óta, ezen az úton azonban még sok nehéz lépést kell megtennünk, ám még több reménnyel és reális elvárással”. Rendkívüli tévébeszédében még hozzátette: „Mindig is Európához tartoztunk, és az EU-t közös otthonunknak tartjuk”.

Az előjelek nem voltak igazán kedvezőek. Amikor Ramush Haradinaj koszovói államfőt a hágai törvényszék elé idézték, majd az EU elhalasztotta a Horvátországgal esedékes csatlakozási tárgyalásokat, valószínűsíthetően Ante Gotovina tábornok kiadatásának elmaradása miatt, sokan úgy vélték, a jelentős hátralékban lévő Szerbia sem jár jobban. Döntő mozzanatnak tűnik azonban, hogy egy héttel ezelőtt Szerbia és Montenegró vezetői, Javier Solana EU-megbízottal egyetemben, aláírták az alkotmányos alapokmány módosítását célzó megállapodást, ily módon – hosszú huzavona után – az országos parlament ismét legitim és működőképes. Nemkülönben megjegyzendő, hogy az elmúlt hetekben Belgrád szinte „különjáratot” indított Hágába, tíznél több szerbiai vagy boszniai szerb köztársaságbeli vádlottal, köztük volt például Momcsilo Perisics is, a Jugoszláv Katonaság egykori vezérkari főnöke. Igaz, tegyük hozzá, ezek a személyek rendre nemzeti hősöknek kijáró tisztelettel övezve, miniszterek díszkíséretében utaztak el, a családok pedig méltó kárpótlásban részesültek – de ez már az egzotikus balkáni belvilág tartozéka. Mindezzel azonban az ügy még nem zárult le, az EU-val való valódi tárgyalások megkezdéséig még mindenképpen ki kell szolgáltatni Karadzsicsot, Mladicsot és Pavkovicsot, ami egyáltalán nem ígérkezik könnyű feladatnak.

Nemkülönben figyelmet érdemlő az a tegnapi hír, mely szerint Borisz Tadics szerb köztársasági elnök hamarosan tárgyalóasztalhoz hívja Ibrahim Rugovát, a koszovói albánok vezetőjét, hogy megvitassák a déli tartomány leendő státusát, valamint az ott élő szerbek bevonását a koszovói intézmények tevékenységébe. Ez újabb fordulatot sejtet a szerb irányvételben, mérvadó belgrádi politikusok ugyanis mindeddig általában bojkottra ösztönözték a koszovói szerbeket. Mindezekből következtetve kikerekedik a Nyugat balkáni stratégiája is, amely azon célszerűségen alapozódik, miszerint Szerbiát és Montenegrót minél tovább (lehetőleg az EU-csatlakozásig) egyben kell tartani, Koszovó pedig – bár jogilag nem – gyakorlatilag teljes függetlenséget élvezne Szerbia keretein belül. A jelek szerint Belgrád hajlandó elfogadni ezt a képletet. A belső helyzet azonban továbbra is igen bonyolult, kormánybuktatási kísérlet is folyamatban van, jelenleg azonban sem a Demokrata Párt, sem a Szerb Radikális Párt nem eléggé erős ahhoz, hogy képes lenne új kabinet megszervezésére. Éppen a felsoroltakkal összefüggésben jelentősek a mostani folyamatok, amelyek révén Szerbia végre elmozdulhat a holtpontról.