Szeptember 11. „oldalvize”: fegyverátadás

Ha jól számolom, most már több mint hét éve annak, hogy az ĺr Köztársasági Hadsereg – ha ideiglenesen is – beszüntette „hadműveleteit” Észak-ĺrországban, azaz brit földön. Azóta csak szórványos bombarobbantások voltak, amelyeket azonban – az emlékezetben is! – elhomályosítottak a politikai fejlemények. 1997-ben Tony Blair friss miniszterelnökként fogadta hivatalában Gerry Adamst, az IRA politikai képviseletét ellátó Sinn Fein párt vezérét (ilyen kapcsolat a brit kormány és az ír republikánusok között 75 éve nem jött létre), rá egy évre pedig megszületett a „nagypénteki békeegyezmény”, mely történelmi értelemben is legitimálta a protestáns–katolikus hatalommegosztást Észak-ĺrország politikai erői között. Ennek elfogadása több mint korszakos fejlemény volt a republikánus (ír katolikus) gondolkodásban, amely addig a többséget csak összír – tehát az ĺr Köztársaságot is magában foglaló, automatikusan katolikus többségű – keretek között tudta elképzelni. Egy korszakos fejlemény azonban, dacára annak, hogy benne volt a nagypénteki békében, írott malaszt maradt mostanáig: az IRA fegyvereinek leadása, „használaton kívül helyezése”. Nincs helyünk arra, hogy a bizalmatlanság különféle rétegeit itt felfejtsük, legyen elég annyi, hogy minden ígéret és mozgás dacára e földalatti és vélhetően több csoportra szakadt ír nacionalista mozgalom az Amerikát ért szeptember 11-i terrortámadásig lényegében kibújt még a maga által vállalt kötelezettségek teljesítése alól is. De ugyanezt szeptember 11. után már nem tehette meg: ez dolgozatunk eszmei mondanivalója. Tudni kell, hogy Gerry Adamst előbb fogadták a Fehér Házban, mint a Downing Streeten. Tudni kell, hogy az ír republikanizmus legerősebb érzelmi hátországa (az ismert migrációs, etnikai okok miatt) az Egyesült Államokban lakozott és lakozik. Ergo valamilyen formában – tegyük hozzá: inkább erős formában, mint gyöngében – e mozgalom reagálni volt kényelen az Amerikát ért terrortámadásokra. Az egyszerűség kedvéért azt mondanám, gesztust kellett tennie. Két irányban egyszerre. Bush felé és Blair felé, lévén ők ketten a terrorizmus ellen folyó nemzetközi hadviselés fő-fő teherviselői, bár ír szempontból ellenérdekű játékosok. Az IRA-nak lépnie kellett, bizonyítandó azt, hogy az IRA, ha valaha az volt is, ma már nem terrorszervezet, politikai céljait nem terrorral, azaz nem fegyverrel akarja megvalósítani, hanem politikai eszközökkel. A gesztus jelképi. Senki nem tudja pontosan, mennyi fegyver van az IRA kezén – vélhetően az amerikai és a brit kormány sem. De annak a huzakodásnak, amely a szervezet és az IRA-fegyverek leadásának ellenőrzését végző nemzetközi testület (IICD) között zajlott, véget kellett vetni. Ami, az IICD által most már megerősítetten meg is történt. A fegyverek egy része valóban – ellenőrzött módon – megsemmisült. Az úton megtették az első lépést; most ez volt a fontos. Különös belpolitikai ok egyébként nem volt rá, amit azért is illik hangsúlyozni, mert az IRA mindig ilyeneket hozott fel a fegyverleadás késleltetésének indokolására. Szeptember 11. az egyetlen élő és valós ok. Ennek a történelmi dátumnak a jelentőségét a Sinn Fein vezetői nyomban felismerték. Adams és Martin McGuinness a nyilvánosság elé mentek azzal az ötletükkel, hogy az IRA-nak „utat kell törnie” – az IRA pedig hallgatott politikusainak a szavára. Harmadik út nem volt. Ha valakinek – mondjuk, a macedóniai albánok fegyvereinek elhallgattatása és leadása után – kétsége lett volna afelől, hogy szeptember 11. átfestette a világ arcának egy részét, az most újabb, szinte perdöntő érvet kapott az ellenkezője mögé.