Szélsőségek

Sorolhatnám a negatívumokat is: a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem kérdését, a hamis, magyarellenes uszításként is felfogható műemlék-feliratokat, azt, hogy a Székelyföldet rendszeresen elkerülik a kormánypénzek, az autonómiát pedig inkább ne is említsük...

Személy szerint december elsején érzem a leginkább, hogy romániai magyar vagyok. Ilyenkor, a Románia nemzeti ünnepén sorra kerülő ünnepségsorozatokon ordítják teli tüdőből a hangszórók azt a népdalt, amelynek sorai magyarra fordítva valahogy így hangzanak: „mi románok vagyunk, Erdély mindig román föld volt”. Ilyenkor lehet továbbá a legtöbb szélsőséges nacionalistával összefutni az utcán, így ez az a nap, amikor nem tanácsos túl hangosan magyarul beszélni. Sőt, talán jobb ki se menni az utcára, hiszen nincs nagyon mit keresni ott: minden üzlet, hivatal be van zárva, legfeljebb az ünneplő seregben lehetne elvegyülni. Az viszont már túlzás lenne: bármennyire túltettük is magunkat Trianonon, azért Erdély Romániához csatolása kapcsán magyar embernek mégsem kellene pezsgőznie. Nem csoda, hogy megütközést váltott ki a magyarság körében az autonómiát teljes mellbedobással hirdető Magyar Polgári Párt-elnök Szász Jenő gesztusa, aki az autonómiát ellenző Traian Băsescuval koccintott az elnöki palotában tartott december 1-jei fogadáson.

A másik szélsőség még ennél is rosszabb: az Új Magyar Gárda székely szakaszának fiataljai által, hatósági tiltás ellenére szervezett kolozsvári „megemlékezés” szinte etnikai konfliktushoz vezetett, miután az egyenruhás, Árpád-sávos és magyar zászlót tartó maroknyi fiatalt mintegy száz román szélsőséges suhanc vette körül, „ki a magyarokkal az országból” rigmust skandálva. A tömegverekedést csak a rohamrendőrök jelenléte fékezte meg. Azt viszont senki sem tudja megfékezni, hogy a történtek után a románok egy része – általánosítva a történteket – ismét meggyőződjön arról, hogy a magyarok vissza akarják szerezni Erdélyt, és ennek érdekében paramilitáris szervezeteket működtetnek. Hiszen a székely gárdások nemcsak egyenruhában voltak, hanem tisztként szólongatták egymást („parancsnok úr”), vezényszavakra („hátra arc”) engedelmeskedtek, és nem voltak hajlandók románul beszélni a helyi rendőrség parancsnokával. Mindezt az is súlyosbítja, hogy a románok körében elterjedt híresztelések szerint az akcióra 40 magyarországi szélsőségest is vártak. Ezek után az, hogy a magyar fiatalok óriási pénzbüntetést kaptak, a magyarellenes rigmusokat skandáló románok viszont büntetés nélkül megúszták, már nem is igazán érdemel említést. Bármekkora pénzbüntetést kaptak volna ugyanis a székely gárdások, az kisebb annál a rossznál, amit buta akciójukkal az erdélyi magyarságnak tettek.

A fenti két eset két dolgot bizonyított be: egyrészt, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás ide vagy oda, a romániai többség és kisebbség viszonya még mindig nem rózsás, és nem is lesz egyhamar. Legfőképpen azonban az a tanulság, hogy a szélsőségeket jó – sőt, kell is – kerülni. December elsején pedig ennek a legjobb módja, ha a romániai magyar ember ki sem mozdul a házából... (Balázs Bence)