Szelíd motorosok

Lehet örülni, az írek mégsem lettek „Európa árulói”. Lapvélemények szerint ugyanis ezzel a jelzővel illették volna őket, ha másodszor is elutasítják a nizzai szerződést, ezáltal alaposan megnehezítve, talán lassítva is – de nem lehetetlenné téve! – az uniós bővítést. Rögtön fel kell tenni a kérdést: lehetett volna-e haragudni az írekre a másodszori nem esetén? Aligha. Nekik valójában nem az új tagok felvételével volt bajuk, bár lehetett hallani olyan érveket, hogy féltek az ĺrországot elárasztó olcsó keleti munkaerőtől. De ez csak huszadrangú kampány-szlogen volt, maguk is tudták, hogy nem sok alapja van. Az írek attól lettek fenegyerekek, hogy egyszer már kimondták: a nizzai szerződés nagyon messze van attól, amit jónak lehet nevezni. Ezzel egyébként az európai politikusok többsége is egyetért, csak nem mondja ki. Az íreknek valójában az nem tetszik, hogy a 2000 decemberében hosszadalmas viták és keserves kompromisszumok árán tető alá hozott megállapodások 2005-ös életbelépésével olyan kérdésekben is át kell engedniük a döntést Brüsszelnek, amelyeket eddig kizárólagosan saját ügyüknek tekintettek. Másrészt – és talán nem minden alap nélkül – attól tartanak, hogy az új döntéshozatali mechanizmus a nagy tagállamoknak kedvez, a kicsik elvesztik a beleszólási lehetőséget, hiszen a nizzai szerződés újraosztja a szavazati súlyokat, s egyben létfontosságú kérdésekben megszünteti a konszenzus elvét, és bevezeti a többségi szavazást. Ebből a szempontból még szimpatikus is lehet az írek keménysége, függetlenül attól, hogy az említett módosításokra feltétlenül szükség van ahhoz, hogy a tíz új taggal felduzzasztott Európai Unió 2004 után irányítható, működőképes legyen. Valószínűleg ezt belátva adták fel eddigi keménységüket: tegnaptól Európa fenegyerekei is beálltak a szelíd motorosok közé. Amiért tisztelet nekik. És azért is, hogy ők nem kétszínűsködtek. Az elmúlt hetek történései azt bizonyítják, suttyomban több tagállamban is örültek volna annak, ha az írek ismét nemet mondanak, és ezáltal lelassul a bővítés. Ez nemcsak a hollandokra vonatkozik. Másrészt a csatlakozási tárgyalásokon még le nem zárt öt-hat fejezet kőkemény próbatétel elé állítja a tagjelölteket, a gazdasági verseny vagy a közvetlen mezőgazdasági támogatások problémaköre előre jelzi: az uniós tagság elérése nem lesz szakadatlan méznyalás. A körön belülre vágyakozóknak tudatosítaniuk kell: csak később úszhatnak a boldogságban, az első években saját verejtékükben kell fürödniük. Sokan hálátlansággal is vádolták az íreket, mondván: anno a legszegényebb országként csatlakoztak a Közös Piachoz, s csak az EU segítségének köszönhetik mai, tiszteletet parancsoló gazdasági teljesítményüket és életszínvonalukat. Ez igaz, ezt ők is tudják, ezért is adták meg az esélyt nekünk, az Európai Unió reménybeli újszegényeinek. De csak az esélyt, hiszen ma sokkal keményebbek a kritériumok, mint amilyenek például az ő esetükben voltak, s más a világgazdasági és világpolitikai helyzet is.