Szélhámosok

A kapu előtt, a zuhogó esőben egy feltűnően fehér hajú idős ember áll. Amikor beengedem a lépcsőházba, újra kezdi, hogy nincs rendezve a vagyonom, s ezt ő bizonyítani tudja. Elképedve látom, hogy egy húsz évvel ezelőtti hagyatéki tárgyalás végzésének másolatát lobogtatja, amelyben én is az örökösök között szerepelek, majd elővesz egy telekkönyvi kivonatot, s mutatja, hogy nincs ott a nevem, márpedig mivel tulajdonos vagyok, ott kellene lennie. Kijelentem, hogy ez csakis rám tartozik, s újra megkérdezem, hogy kicsoda ő, minek jött ide, és honnan van meg neki a végzés. Azért jött, mert segíteni akar, hogy rákerüljön a nevem a tulajdonlapra. Magának csinálok ezzel jót, mondja hamiskás mosollyal, s amikor megkérdezem, hogy ez nekem mibe kerülne, megvillan a szeme. Semmibe, mondja, de aztán segíthetek magának eladni azt a földet. Ezt én magam is meg tudom csinálni, vagy szólhatok egy ügyvédnek! Egyelőre nem kell ügyvédnek szólni, húzódik vissza kicsit kényszeredetten. De kicsoda maga, és hogy képzeli, hogy csak úgy rám ront? És hogyan szerezte meg azt a papírt? Ő már hozzászokott, hogy az emberek először felháborodnak, válaszolja, de aztán rájönnek, hogy jól járnak. Neki az a dolga, hogy felkutassa az örökösöket. A papírokkal nem ő foglalkozik, hanem a felesége és a fia. Ülnek az internet előtt, és kutatnak. Elkérem a telefonszámát, az állítólagos rokonét is, aztán elküldöm. A felháborodottságtól ordítani tudnék. Azt ugyanis tudom, hogy a kataszteri hivatal honlapjáról letölthetők bizonyos dolgok, de azt nem akarom elhinni, hogy a hagyatéki végzések, amelyekben egy csomó személyes adat és senkire sem tartozó információ szerepel, letölthetők az internetről. Márpedig neki megvan a miénk…

Némi szörfözés után beigazolódik a gyanúm: ez nem tiszta ügy. A biztonság kedvéért két jogásszal is konzultálok, mindkettő alátámasztja, hogy a bíróság ilyesmit nem adhat ki idegen személynek. Szerintük a kataszteri hivatalból szerezték meg. Persze az sem adhatja ki, de ha megtalálják az együttműködő személyt, akkor feketén hozzájuthatnak. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy a feltehetőleg szélhámos tata dunaszerdahelyinek mondta magát, az örökség tárgyát képező földecske, ami nekünk évente néhány zsák gabonát jövedelmezett, s újabban már azt sem, a galántai kataszterhez tartozik.

Ha másnak is van hasonló „élménye”, kérem, jelentkezzen!