Szegény Franciaország – az elnökválasztás után

Késő bánat, noha nem hasztalan, hogy a franciák elnökválasztásuk első fordulója után elárasztották nagyvárosaik utcáit, hevesen tüntetvén szélsőjobboldaluk történelmien páratlan sikere ellen. Előbb kellett volna ébredniük, az elnökválasztás napján. Lerázni magukról közönyüket és kényelmességüket, elmenni szavazni, és akkor Jean-Marie Le Pen 17 százaléka jóval kevesebbet ér. Nem Le Pen kapott sokkal több voksot az elmúlt években megszokottnál, hanem a csaknem 30 százalék tartózkodó értékelte föl a szélsőjobb ázsióját. A csaknem nyolcvanéves öregúr politikai hattyúdala sokkal szebb lett, mint amilyenben valaha is reménykedhetett. Örömébe ürömöt az csöpögtet, hogy alaposan lejáratta Franciaországot a világban. A legenyhébb szó az angol nyelvű lapokban a „szégyen”. A belga Le Soir nemes egyszerűséggel Szegény Franciaország! szalagcímmel indult, a torinói La Stampa pedig addig ment el, hogy szerinte Párizst ezentúl Haider Bécsével említik majd egy sorban.

Még ha érthető is a keserűség, azért mindebben sok a túlzás. Ha az előrejelzések a megszokottaknál ezúttal megbízhatóbbak lesznek, akkor a második fordulóban Jacques Chirac elnökre elsöprő győzelem köszönthet; a franciáknak legalább 80 százaléka áll mögé. Varázslatosabb eredmény, mint amilyenben De Gaulle tábornoknak valaha is része lehetett, államfőre ilyen arányban soha nem voksoltak. Megérdemli, mert több évtizedes pályafutása alatt töretlenül, megalkuvást nem ismerve szállt szembe a francia szélsőjobboldallal, elszántabban, mint valaha is tette a kétértelmű Mitterrand. Ahhoz viszont Chirac mégsem elég jelentős államférfi, hogy „nagy antifasiszta elnökként” vonuljon be a krónikákba. Voltaire nemzetére pedig az vár, hogy Pangloss mester tanítását követve ismét eszükbe véssék: nincs okozat ok nélkül. Mert a szavazástól tartózkodók magas aránya csekély magyarázat ahhoz a földcsuszamláshoz, amelyet Le Pen váratlan diadala jelentett. Ehhez mindenekelőtt arra volt szükség, hogy a baloldal szétmorzsolódva érkezzék el az elnökválasztások első fordulójához. A tizenhat jelölt nagy többsége baloldalinak vallotta magát. Vagy a Jospin-féle kormány részesének, de a kommunisták, zöldek vezetői nem állták meg, hogy ne gyöngítsék kormányfőjük esélyeit, hiúságuktól sarkallva ne lépjenek föl néhány sovány százalék reményében. Ugyanez buzdította sztárkodásra Jean-Pierre Chevenement-t, Jospin hajdani belügyminiszterét, akit mindig csiklandozott, hogy különvéleményét kifejthesse. Most megkapta. Hervadhatatlan érdemei ellenére nem ártatlan ebben a szomorú vasárnapi eredményben a köztársasági elnök sem. Annyira görcsösen akart különbözni szocialista kormányfő-jétől, hogy vele szemben a közbiztonság hiányát tette meg kampánytémájául, és igaztalan túlzásokba is hajszolta magát. Kétségtelen, hogy a külvárosok életét terrorizáló színesbőrű bandák félelembe kergetik a lakosságot, de Chirac azzal akarta bizonyítani Jospin gyöngekezűségét, hogy Neuilly tömeggyilkos elmebetegének rendhagyó esetét rótta föl a miniszterelnök hibájául. Ami a nagy vesztes, Lionel Jospin személyes sorsát illeti, sokkal különb politikai búcsút érdemelt volna. Öt esztendőn át becsülettel vezette kormányát, tisztakezűen és rokonszenvesen, csak éppen nem píáregyéniség. Gyér reformjai nagyjából beváltak – például a munkanélküliség enyhítésére –, viszont adós maradt a keményebbekkel. Meggyőző erejű értelmiségi, ám unalmat gerjesztő szónok. Ami ellenben aggasztó a Francia Szocialista Párt jövőjére nézve, hogy Jospin várható örökösei vérmes egyéni ambícióikban hajba kapnak egymással, hosszabb időre kompromittálva árva mozgalmukat.A szerző magyarországi publicista