Svédcsepp kerestetik

 

Ha visszaemlékezünk, 2005-ben Párizsban vagy 2011-ben Londonban is hasonló ügy volt a kiváltó szikra, ami aztán napokra lángba borította a két fővárost. Vagyis a probléma visszatérő, és mint a bárányhimlő piros pöttyei, ütik fel a fejüket a forrongások Nyugat-Európa afrikaiakkal, arabokkal zsúfolt elővárosaiban. Svédország rendkívül toleráns és nagyvonalú volt a migránsokkal szemben, azonban a válság kipattanása óta erőteljesen csökkentette a szociális juttatásokat. Bármilyen meglepő, a fejlett államok közül az egyenlősdiség megtestesítőjének tartott királyságban nőttek leginkább a szociális különbségek az utóbbi 25 évben. Svédországba csak tavaly 103 ezren vándoroltak be, így az ezer főre jutó menedékkérők száma alapján a világon a második helyen áll. A 9 milliós ország lakosságának már 15 százaléka külföldi. Egyszerűen képtelenség viszonylag rövid idő alatt ennyi embert integrálni egy korábban homogén társadalomba, pláne ha a menedékkérők jelentős része Szíriából, Afganisztánból vagy Szomáliából érkezik.Nem a bevándorlók első generációja lázadozik a kirekesztettség ellen, hanem az unokáik, akiknek állampolgárságuk ellenére sincsenek tényleges jogaik a társadalomban. Annak esélye, hogy azt, akinek idegenül csengő neve van, behívnak egy állásinterjúra, ötöde annak, hogy egy angol nevűvel teszik ugyanezt – írja Corinna Milborn A bevándorlás fekete könyve c. művében. Megállapítása igaz a skandináv országra is. Abban az országban, ahol 200 éve nem volt se háború, se felkelés, amely az Economist brit szaklap szerint a világ legjobban kormányzott állama, amelynek gazdagsága megkérdőjelezhetetlen, nos ott sem sikerült a beilleszkedés és felemelkedés nehéz és hosszú folyamatát felgyorsítani. A huszonéves lázongók már nem kötődnek szüleik, az óhaza kultúrájához, viszont a befogadó állam kultúrájába se integrálódtak, döntően etnikai alapon létrejött külvárosokban laknak, meghatározó részük munkát se talál. Márpedig a gyökértelenség, a számkivetettség minden szélsőség ideális táptalaja, aminek politikai ára is van. Jelesül mindkét térfélen erősödnek a szélsőségesek, most éppen a 2010-ben a parlamentbe is bejutott szélsőjobboldali Svéd Nemzeti Demokrata Párt kapott a zavargások láttán erőteljes hátszelet, a másik oldalt meg az európai civilizáció ellen dzsihádot hirdető iszlámisták képviselik. Ahogy nálunk a Marián Kotleba vezette Mi Szlovákiánk Néppárt a cigányellenes érzelmeket lovagolja meg, úgy Nyugaton a bevándorlást kísérő anomáliák emelik fel a radikális pártokat. Fokozza a hatást a válság, amely bár az egész társadalmat sújtja, de a leszakadókat, képzetlen bevándorlókat jobban. A nem Svédországban született lakosok körében a munkanélküliségi arány 16, míg a svédek körében 6 százalékos. Minden társadalmi modell működőképességét a válságállóság mutatja meg. Bár Európában az utcai zavargások egyre több helyen jelennek meg, kontinensünk eddig állta a sarat. Mégis felvetődik a kérdés, az elhúzódó válság idején vajon mennyi pénzre és türelemre van szükség ahhoz, hogy a más kultúrából érkezett bevándorlók többségét sikeresen integrálják? A kérdés kissé költői, hiszen régiónkra pillantva, mi máig nem tudtuk felszámolni a cigányputrikat, minden igyekezet ellenére csak részsikereket mutatnak fel a romaprogramok. Az emésztési zavarokra jók a svédcseppek, a társadalom „emésztési“ zavaraira viszont még nem találtak hatékony orvosságot.