Súlyos járvány terjed a fiatalok közt

A kilencedikes diák öngyilkossága egy olyan betegség tünete, amely felemészti társadalmunkat, a vita nagy része mégis a konkrét bűnösök megtalálásában merül ki. Egyesek szerint az egészért a fiút zaklató „kis köcsögök anyukái és apukái” a felelősek, mások szerint az iskola és a tanárok hibája. Még azzal a véleménnyel is találkoztam, hogy a szülők nem készítették fel megfelelően az áldozatot a valós életre. Az utóbbi nézet kissé felületesnek tűnik számomra. Ugyanis messze nem a fiatalkori rövidzárlat elszigetelt esetéről van szó, hanem egy igazi, súlyos járvánnyal van dolgunk. Benjamin (18 éves) felgyújtotta az iskolát. Juraj (19) gyilkolt a Vár utcában. Alex (14) baltával akart rátámadni az osztályra. Ez csak néhány az elmúlt hónapok szalagcímei közül, amelyek villámgyorsan eszembe jutottak. A szerencsétlen kamaszok kétségbeesett tettei egyre gyűlnek, miközben a sokat hangoztatott tragédiák csak a jéghegy csúcsát jelentik. A mentális zavarral diagnosztizált tinédzserek száma minden évben harmadával nő, a depresszió, az anorexia, a függőség, az önkárosítás egyre gyakoribb. És csak azokról beszélünk, akik szakember segítségét kérték. Valójában sokkal, de sokkal több olyan gyerek van, aki csendben, egyedül küzd démonaival.

Természetesen minden egyes halálesetet megfelelően ki kell vizsgálni, és le kell vonni a tanulságokat. Ha azonban meg akarjuk akadályozni, hogy hasonló esetek megismétlődjenek, ez nem elég. Szükség lenne arra is, hogy a szerencsétlenségek gyökereit is eltávolítsuk. Ezek viszont társadalmunk legmélyebb lényegéből fakadnak. Olyan időket élünk, amikor a minimális erőfeszítéssel elért siker a végső cél, a kudarcot pedig szégyennek tekintjük, amikor a szép test kultuszát imádjuk, miközben az állítólagos esztétikai hiányosságok fájdalmat és bizonytalanságot okoznak. A kölcsönös elidegenedés és a féktelen individualizmus, a „tetszés” és az énközpontúság idejét éljük. Igen, vannak erősebb, magabiztosabb emberek, akik nem tudnak behódolni a csordaszellemnek, saját szabályaik szerint élnek, és a rendszerből igyekeznek kiragadni a lehető legjobbat, a jót. De ha nem találjuk meg a módját annak, hogy megváltoztassuk a jelenlegi értékrendet, akkor ezek az erős emberek is az egyensúlytalanság és a beteges szomorúság rovására elsorvadnak.

És mi a helyzet a szülőkkel? Igen, hibáznak a nevelésben, de ki nem? A saját gyermekünket szenvedni látni hatalmas trauma. Amíg kicsik, egyfolytában csak rájuk gondolunk, gondoskodunk róluk, veszünk nekik rugdalódzókat és játékokat, elkészítjük a reggelit, elmegyünk velük nyaralni, szakkörökre hordjuk őket, szemorvoshoz visszük, túlórázunk, hogy ne maradjanak le semmiről, átéljük az első sikereiket és kudarcaikat. És akkor hirtelen elidegenednek tőlünk, nem értjük őket, és ők sem értenek minket. Hirtelen megijedünk. Nem működnek a nevelési módszerek, amelyeket a saját szüleinktől tanultunk valami ősi, más világból, közösségi hálózatok és okostelefonok nélkül, és nehezen fedezzük fel az újakat. Sok múlik a körülményeken, a környezeten vagy a csúnya véletleneken, ráadásul minden gyerek más – ami az egyiknél beválik a nevelésben, az a másiknak árthat. Össze vagyunk zavarodva, és az utolsó dolog, amire ilyenkor egy kétségbeesett szülőnek szüksége van, az az, hogy elítéljék.

A szerző a Plus 7 dní főszerkesztő-helyettese