Státuskomédia

Másfél hét múlva ránk köszönt az új esztendő s vele együtt a státustörvény. Németh Zsolt többek között Pozsonyban is kijelentette, hogy a jogi norma január elsejétől mindenképpen hatályos lesz, és az első magyarigazolványok februárban bizonyosan a zakózsebbe kerülnek. Azt azonban még ma sem tudom – s ugyanígy van ezzel hárommillió potenciális kedvezményezett –, hogy a dokumentum valójában mire jogosít majd fel. Valamennyi érdekelt kormány hibáztatható a jelenlegi, szinte már áttekinthetetlen, képlékeny és feszült helyzetért. Az Orbán-kabinetet azért érheti elmarasztalás, mert az illetékesek fogadkozásai és nyilatkozatai ellenére megkésve kezdett egyeztetni az érintett szomszédos országok vezetőivel. Ez a letagadhatatlan tény pedig vörös posztó volt a határon túli magyar nemzetrészek és az anyaország közötti kapcsolatok bővítésére amúgy is érzékenyen, nem ritkán pedig indulatosan reagáló román, szlovák, szerb és más politikai elit szemében. Most azért kissé visszafogták magukat, ugyanis mindanynyian az Európai Unióba készülnek, ahol perpatvarkodó, mi több: nemzeti ügyekben konfliktusba keveredett szomszédok még a küszöbig sem juthatnak el. Ugyanezt a tényt tudatosította Budapest is, amely kiváló diplomáciai érzékkel elérte, hogy a velencei bizottság a magyar jogi normát valamennyi, Európában már hatályos hasonló kisebbségvédelmi törvénnyel összevetve vizsgálja meg. A neves európai jogászok alkotta testület ajánlását végül mindenki megelégedettséggel fogadta. A magyar kormány azért, mert a dokumentum szerint nem ellenkezik az európai jogrenndel, ha az anyaország segíti a határon túli nemzetrészeit. Bukarestben és Pozsonyban pedig főleg annak örültek, hogy testület állásfoglalása szerint a kisebbségvédelem elsősorban annak az országnak a kötelessége, amelynek az érintett személyek az állampolgárai. Az anyaország főleg az indentitás megőrzését segítheti, vagyis elsősorban a nemzetiségi kultúrát és a művelődést támogathatja. Ha a kedvezménytörvény más szférára is kiterjedne, s bizonyos rendelkezéseit az anyaország területén kívül is alkalmaznák, akkor a velencei bizottság szerint erről előbb az érdekelt országoknak egyezségre kell jutniuk. A román és a szlovák politikusok leginkább ebbe a mondatba kapaszkodnak bele. És makacskodnak. Alig álcázott kárörömmel igyekeznek kihasználni azt a kétségtelen tényt, hogy a budapesti kabinet időzavarba és bonyolult politikai helyzetbe került, nem kis mértékben a már említett önhibája miatt. Adrian Nastase pedig egyszerre akar megfelelni a hazai nacionalisták és a brüsszeli döntéselőkészítők igényeinek. Ezért hol bekeményít, hol meg egyezkedne Orbán Viktorral. Ugyanígy kacskaringózik a legtöbb szlovák kormánypárt is. Az SDĽ és a KDH is állítólag a szavát adta a koalíciós tanács tagjainak, hogy a státustörvény ügye mégsem kerül a parlament elé. Aztán meg a külügyi bizottságban szemrebbenés nélkül támogatták azt az indítványt, amely mégiscsak elmarasztalja Magyarországot, és felszólítja az ottani honatyákat a jogi norma módosítására. E tragikomédia láttán keserűen legyinthetnénk, mondván: a nagyvonalúság és a kölcsönös empátia még mindig nem honosodott meg tájainkon, ahonnan csak nem sikerül kiseprűzni a nacionalizmust. S így aztán mi, a Kárpát-medencében élő kisebbségi magyarok még mindig nem tudjuk, vajon januártól valóban kedvezményezettek leszünk-e vagy ismét csak túszok a csitulni nem akaró, újabb magyar–román és magyar–szlovák vitában.