Sírbanézés

Megdöbbentő az erőszakkal feltört, rozsdás érckoporsók látványa. Szinte letaglózva állok, remeg a kezemben az elemlámpa, amint bentről végigpásztázom a Dessewffyek kriptáját Margonyán. A hátam mögött Varga György, a kassai magyar főkonzul áll és mögöttünk Alžbeta Švecová, a község polgármester asszonya, valamint egy helybeli építési vállalkozó, aki hajlandó abból a nyolcvanezer koronányi támogatásból tatarozni ezt a kegyhelyet, amely a magyar kulturális tárcától a Csemadok-számlánkra érkezett. Sem a vállalkozó, sem a polgármester asszony nem tudja megmondani, hány koporsó volt eredetileg ebben a sírboltban. Tény, hogy mára már csak három maradt. Az ajtóval szembeni a leginkább ép. Látszik, hogy valakik korábban a megmaradt csontokat ebbe az egybe rakták össze – köztük Dessewffy Arisztidéit is, aki egyike volt annak a 13 honvédtábornoknak, akiket az 1848/49-es magyar szabadságharc leverése után Aradon kivégeztek. Tudjuk, csak nagy erőfeszítések és az őrök lefizetése árán vált lehetővé, hogy földi maradványait elhozhassák Aradról, és itt, a családi birtokon, őseinek kriptájában helyezzék örök nyugalomra.

Örök nyugalomra (?) – mennyire csak óhajtott az ilyen állapot, talán nincs is ilyen! A holtak ékszereit és egyéb velük eltemetett tárgyait már rég ellopták, kérdés, meddig tudjuk megőrizni, hogy legalább a csontok itt maradjanak?! Abban maradunk, hogy kitakarítják, rendet csinálnak a kriptában, megőrizvén mindazt, ami itt maradt. Beleszámítva azt a két sírkövet is, melynek restaurálása után a feliratokból kiderülhet, kiknek is állítottak emléket. A legfontosabb tennivalók közé soroljuk a kripta bejárati vaskapujának kiegyenesítését, átfestését, zárának megjavítását és a homlokzati fal újravakolását és befestését, továbbá a homlokkőből gótikus stílusjegyeket követően kiképzett, de erősen megrongálódott bejárati rész restaurálását. A Dessewffy Arisztid honvédtábornokot ábrázoló domborművet a homlokzati falon szintén ildomos lenne már restaurálni, de a rendelkezésre álló anyagiakból erre most nem futja, viszont a két oldalon emelt kőfalat feltétlenül meg kell erősíteni, hogy az erdőből a föld ne omoljék be a bejárati rész elé.

Tudom, reménytelen azt hinni, hogy mi örök időkre megmentjük ezeket az emlékeket. A kripta alatti nagy kertben ma már a Dessewffyek hatalmas kastélyából sincs semmi. Méreteiben is impozáns volt. Ezt csak arról a régi fényképről tudom, amelyet a polgármester aszszony őriz. 1945-ben a helybeliek gyújtották fel. A két elkövető közül az egyik akkor a lángok martaléka lett, de ez sem számított! A kastély tégláit szétlopkodták, egy sor új családi házat építettek fel belőlük. A telket és a szomszédos erdőt a Dessewffyek egykori erdőkerülőjének a fia – aki ügyvéd lett – játszotta át a saját tulajdonába. Ezen az önkormányzat is akkor döbbent meg, amikor a görög katolikusok karitatív központot szerettek volna az egykori kastély helyén létrehozni, de kiderült, a község nem adhatja nekik, mert a telek nem is az ő tulajdona.

Mindezek után margonyai tapasztalataimról nem mondhatok mást: így porlódik a múlt, körülöttünk és bennünk.

Szaszák György