Miközben úton voltam hazafelé, elgondolkodtam, mit jelent a közelgő ünnepkör, húsvét. Eszembe jutott a két kislány, akik az ablakban figyelték az utcán járó-kelő ifjú titánokat, vajon betérnek-e hozzájuk őket meglocsolni, és sejtettem a csalódást is, amikor nem, vagyis nem azok a legények, akiket szívesen láttak volna.
Senki ellen, mindenki mellett?
Emlékszem arra a két gyermekre, akiknek a húsvétot még a szomszédból érkező bácsik kölnijének szaga idézte napokig. Anyukánk habos sütije érintetlenül állt a kamrában, mert mi nem szerettük a vastag főzött tojásfehérjés habot a tetején, de anyu valamiért mindig ezt készítette el az ünnepre. Bezzeg ma már milyen örömmel venném, ha elém kerülne két kezének munkája!
Húsvét, ízlelgetem az ünnep lelki jellegét, a keresztény hitrendszerben elfoglalt helyet, szerepét és a saját magamban megtalált jelentőségét.
Pál Feri atya szentbeszédét hallgattam, Jézus kitér arra, hogy senki ellen nem volt, ám mindenki mellett állt, lám a kereszten két bűnöző mellett szenvedett, jelképesen tehát azonos elbírálás alá esett. Pál Feri gondolatát aztán igyekeztem megemészteni, és arra a következtetésre jutottam, hogy a jó segítőnek, legyen a pszichológus, terapeuta, mediátor vagy az iskolákban dolgozó pedagógus és egyéb szakember, milyen fontos belső erőforrás lehetne ez az életbölcsesség, ez a humanisztikus hozzáállás. Vagyis megtanulni az ember mellett, nem pedig ellene dolgozni, létezni. Nagyon fontos lenne eljuttatni a személyiségfejlődésében az embert odáig, hogy ne ítélkezzen mások felett, magas lóról okítani mert egész egyszerű, hanem tudjon akár kritikus helyzetekből kiindulni, képessé váljon lehajolni és megmutatni a személynek, akivel, akinek nehéz, hogy van benne szerethető, ezért, tisztelhető, hogy a változás, az átalakulás igényes, de lehetséges. Egyszerűen képessé váljunk hitet adni a hitetlennek.
Mire a hit? Reménynek, hogy mindaz, akik vagyunk (hibáink, vétkeink, mulasztásaink ellenére) miatt, átölelhető, megtartható. Megérteni, nem vagyunk többek akkor sem, ha épp más, tisztább szándékaink szerint élünk, mert amint elhisszük, hogy másoknál különbek vagyunk, az alázat egós játszma lesz, önigazolás arról, lám, én jobb, több, okosabb vagyok nálad…
De hogy szeressük azt, akit nem lehet? Képesek vagyunk-e erre, annak ellenére, hogy ennek az visszajére voltunk tanítva az elmúlt évszázadban? Ez a mi emberi döntésünk, mert ahol szeretni nem is, legalább a kritikus szemléletet kikapcsolni igenis lehetséges.
Klotildnak nevezem a hölgyet, hiszen nem szeretném felfedni a személyazonosságát, nyíltan moralizált mások kárára a helyi templomban. Mindenkinél példaértékűbbnek mutatta életét, ismert volt segítő szándékáról, mindenhol és mindenkinél megjelent, hogy önigazolást kapjon ezzel kapcsolatban. Egy nap kiderült, Klotild erősen manipuláló személyiség, aki csak azokkal elfogadó, akik gondolkodásában a kritika elő sem kerül – így, amint valaki tudtára adta, hogy a nézetei nem egyeznek meg az övével, azt górcső alá vette, és onnantól támadta. Imádott személyekből így lettek becstelenek az emberek, egyre többen. Míg egy nap már olyan sokan néztek rá kétkedve, hogy az egész közösséget kellett bűnösnek kikiáltania, és ő egyedül, saját magát győzködve maradt parlagon hagyva, maréknyi hívővel a háta mögött. Egyre keserűbben. Ilyen eseteknél jutok arra a megállapításra, hogy hiába hisszük, hogy mi szeretetből cselekszünk, amíg a tetteinkben mások leigázása és saját igazságaink megerősítése dolgozik.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.