Schulz ment, a kétségek maradtak

Martin Schulz az egy héttel ezelőtti, az unió helyzetét értékelő Barroso-beszéd vezérgondolatait jött népszerűsíteni, s ehhez az ideológiain túl anyagi támogatást is szerezni. Az Európai Bizottság vezetőjének a föderáció szükségességéről elmondott gondolatai főként az euroszkeptikus Szabadság és Szolidaritásnál verték ki a biztosítékot, a jobboldali pártok csak az orruk alatt mormogtak, de a lényeg: akinek 83 képviselője ül a törvényhozásban, sebesen igyekezett leszögezni, kész támogatni Barroso elképzeléseit. A nyári uborkaszezonban a föderáció lehetőségét felvető tíz állam ugyanis akár Szlovákia nélkül is létrehozhatja azt (ezzel végképp kétsebességűvé téve az EU-t), azt pedig, hogy az ország ebből kimaradjon, felelős politikus pártmeztől függetlenül nem akarhatja.

A tegnapi – nyomokban Barrosót tartalmazó – Schulz-beszéd ellen újfent a Szabadság és Szolidaritás, illetve az SDKÚ elnöke kelt ki élesebben. Mindketten más-más oldalról közelítve meg az európai politikus által elmondottakat, de lényegileg Szlovákia szuverenitásának és döntési szabadságának megnyirbálását kifogásolva, olyan lényeges területeken is, mint például az adók és járulékok. Az uniós „elitklubhoz” való tartozás igézetében azonban elképzelhető, hogy a válság ezt a békát is lenyomja a fintorgók torkán, az euró megmentésének jelszavával. Egy családban teljesen helyénvaló lenne az a kérdés, kezelheti-e tovább a családi kasszát az, aki tetemes adósságokat halmozott fel, ezért a sógoroktól-komáktól kellett kölcsönkérni? (És ha adtak, beleszólhatnak-e a továbbiakban a család gazdálkodásába?) Brüsszel is csak ezt a kérdést teszi fel a „nagy európai családnak”, csak itt a viszonyok sokkal átláthatatlanabbak. Abban kétségkívül igazuk van az európai politikusoknak, hogy míg a pénzügyi szektor globális szintre lépett, a szabályozás nemzetállami szinten maradt, amit az adófizetők éreznek meg leginkább, és erre az egyik megoldás az általuk szorgalmazott bankunió lehet. Az Európai Bizottság elnöke igazi fiskális irányítást is sürgetett, mivel – főként a valutaunióban – az egyes tagállamok gazdasági döntései hatással vannak a többiekre.

A közös fizetőeszköz eleinte sikertörténetnek indult, sajnos, mi akkoriban csak a pénzváltónál találkozhattunk vele, s mire a miénk is lett, részben a globális pénzügyi válság, részben a régi tagállamok egy részének felelőtlen gazdaságpolitikája, részben a gyenge európai ellenőrzési mechanizmusok miatt, ahelyett, hogy élvezhetnénk az előnyeit, megmentésének lehetőségei között kell lavíroznunk, miközben lassan az is kétségessé válik, hogy egyáltalán megmenthető-e. Az unió kapcsán napjainkban főként a pénzről esik szó, miközben azok az alapértékek, amelyek mentén és miatt létrejött, elsikkadni látszanak. A pénzügyi rendszer fenntarthatósága érdekében a tagállamok önként, bár nem dalolva mondanának le az oly fontos alapértékként hangoztatott szabadság és demokrácia egy részéről, államiról központi szintre helyezve bizonyos jogköröket, azzal a felkiáltással, hogy a még rosszabbat – az összeomlást – akarjuk elkerülni. Mindezt úgy, hogy már nyakig benne vagyunk az unióban, és jelenleg minden más megoldás ha nem is fatálisnak, de a jelen helyzetben gazdaságilag nehezen megvalósíthatónak tűnik. Vegyünk hát egy mély lélegzetet....