Sade márki védelmében

Így aztán maradt némi időm arra, hogy

1, megnézzek egy színielőadást (lásd alább),

2, elgondolkozzak néhány jelenségen, amely immár a futballt tematizáló virtuális térben is felütötte a fejét.

***

A politika korábban is kísérletet tett a futballtribünök kisajátítására, mára viszont ez a közeg szinte teljesen az ideológiai csatározások gyakorlóterepévé vált: a zárt kapus magyar–román mérkőzést például két különböző helyen lehetett nézni óriáskivetítőn; emitt a „jó magyarok”, amott a „rossz magyarok” gyűltek össze.

Aki a futballmeccsek kapcsán képes még másra is asszociálni (irodalomra, játékra, rajongásra, szerelemre), az eleve gyanús elem; aki pedig megkérdőjelezi a jobb- és baloldali ideológiák üres és populista jelszavait, az egyenesen áruló. Pedig mi lenne egy értelmiségi feladata, ha nem az állandó kételkedés a gusztusosan csomagolt instant igazságokban?

Lassan megszokom a címkézést is. Amikor Komáromban a kisebbségi kultúrára szánt pénzek elosztásának aránytalanságairól tartottunk vitaestet, akkor „militáns jobboldalinak” és „szélsőséges alakok védőügyvédjének” neveztek (elmarasztaló hangok balról); amikor pedig a kettős állampolgárság kérdésében egy asztalhoz ültettük volna Boldoghy Olivért és Gyurcsány Ferencet, akkor egyszeriben „zsidóbérenc”, „haza- és nemzetáruló” lettem (elmarasztaló hangok jobbról).

Mondjátok hát meg, barátaim, mi ez a lázálom? Mi ez az állandó skatulyázás? Mi ez a delíriumos mélymagyar/hígmagyar oppozíció? Mi ez az uszító szavalókórus, amely egyenruhát – pártközpontban gyártott uniformist – kényszerítene az ízlésre? Mondjátok meg, kik ezek az elvakult csahosok, akik azonnal „libsit”, „zsidót”, „nácit” kiáltanak?

***

Baloldali vagyok-e? Igen, amennyiben a baloldaliság a társadalmi szolidaritást, a kiszolgáltatottak védelmét és az osztálykülönbségek csökkentését jelenti – az álarcos antiglobalista tüntetőkkel éppúgy szimpatizálok, mint a Wall Streetet elfoglaló Occupy Movement mozgalommal.

Libertariánus anarchista vagyok-e? Igen, mert az egyéni szabadságjogokat és a mindenkori hatalommal szembeni kritikai attitűdöt fontosnak tartom, hívják bár a górét Gyurcsánynak, Orbánnak, Mečiarnak, Ficónak vagy Radičovának.

Liberális vagyok-e? Igen, amennyiben liberalizmuson nyitottságot, elfogadást és toleranciát értünk („nemi, faji, vallási vagy etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül”), s mert hiszek abban, hogy a többség uralmát mérsékelni, a kisebbség jogait pedig védeni kell.

Konzervatív jobboldali vagyok-e? Igen, hiszen neveltetésemből eredően rendkívül erősen kötődöm a magyar nemzethez, a magyar nyelvhez, a magyar kulturális hagyományokhoz, s elismerem a védelmező patriotizmus jogosságát (amely patriotizmus nem egyenlő a támadó nacionalizmussal).

Irredenta vagyok-e? Igen, mert – hangozzék bármilyen anakronisztikusan – régi újságokat lapozgatva nosztalgiával gondolok vissza a két világháború közötti, magyar napi- és hetilapokat eltartó, igényes polgári középosztálynak otthont adó Kassára, s fáj látnom, mi lett mára ebből a városból.

De elsősorban és mindenekelőtt ember vagyok. (Vagy inkább: próbálok az lenni.) S lassan már hidegen hagy, a kertek alatt sompolygó listázók lázas igyekezetükben horthysta reakciósnak vagy balliberális zsidóbérencnek minősítenek-e.

***

Erre a reménytelenül szétforgácsolt jelenre rímel a német Peter Weiss Marat/Sade című drámája is, amelyet a kassai Thália Színház tűzött műsorára, némileg aktualizálva a szövegkönyvet; a cselekmény így nem a charentoni, hanem a „legészakibb magyar elmegyógyintézetben” játszódik (az eredeti cím: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában).

A tébolyda egyik „kezeltje”, Sade márki (Jámbor József) megrendezi a „betegekkel” a forradalmár Jean-Paul Marat halálát. Az okos, de bomlott elméjű Marat (Petrik Szilárd) a forradalom híve („Én vagyok a forradalom!”), ellenfelei szerint „diktátor”, aki „gyilkolásra bujtogat”. Marat pontosan tudja, hogy a tömeg milyen könnyen manipulálható, s ha a zsarnok sokáig szajkózza ugyanazt a népnek, akkor a nép előbb-utóbb hinni kezd a jelszavakban.

A kihívó, provokatív és zavarba ejtő előadás legkülönösebb szereplője a kényszerzubbonyos anarchista agitátor, Jacques Roux (Nádasdi Péter), aki a slam poetry műfajában íródott, radikálisan őszinte – és a felvidéki magyarok helyzetére reflektáló – monológjával új értelmezési horizontot nyit:

„Ki álmodik itt még a szabadságról? / Ki éleszti újra a lelketeket? / Ki zárt be minket ide? Ki a beteg? […] Itthon én magyar vagyok, / otthon meg szlovák, / nem is tudom eldönteni, / melyik hazám mostohább. […] Bugár és Berényi, dumálni, beszélni tuti nem elég, / bár tudnám remélni, hogy titeket / nem herél ki az, ami mindenkit kiherél. / Bugázni, henyélni biztos, hogy megéri, de sajnos nem ér.”

A szkeptikus Sade márki elveti a forradalom lehetőségét; már nem hisz az erőszakkal kicsikarható jólétben, nem hisz abban, hogy az új, békés világrendhez hullahegyeken át vezetne az út. Nem hisz a tömegben, sem a kollektív eszmékben.

A Marat/Sade vitának nincs győztese: az élet elviselhetetlenségén forradalommal kellene változtatni, de maga a forradalom is elviselhetetlen jövőt nyitna. Sade márki rezignációja érthető: a rendszerbe bele van kódolva az ellenállás, aminek a lehetőségét ellenőrzött és szabályozott formában maga a hatalom kínálja fel nekünk. A kör bezárul. Harcolhatunk, sőt: harcolni kötelességünk („küzdj magadért!”), de nem lehetünk nyertesek.

***

Márai Sándor írta Röpiratában: ha felelősséget érzünk nemzetünkért, csakis az egyetemes művészi mércével mérhető alkotásokat ismerhetjük el magyarnak, nem pedig a zsinóros dolmányt viselő, buggyos gatyába és árvalányhajas jelmezbe bújtatott kispolgári giccset. Jövőnk és megmaradásunk záloga ugyanis nem a vásári, piros-fehér-zöld pántlikás tinglitangli, hanem a minőségi magyar kultúra.

Mint ez a kassai színelőadás.