Rituálé a rituáléról

Nem tudom, Martin Fronc hogyan vezeti az oktatási tárcát. Gyanítom inkább, hogy nem sokkal jobban, mint elődei. A sok reform között ugyanis pont az oktatási indul-indulna a legnehézkesebben. Meg aztán sok volt az ideológiai vita Fronc pártja és a koalíció többi tagja közt. Annyit viszont elért a tárca élén, hogy az eddig inkább rítusnak számító érettségi vizsga táján történjen már valami, s a papír, amely a diák érettségén kívül a megszerzett ismeretek mértékét is igazolni hivatott, a jövőben többet érhet, mint harmaneci kollégája az osztálynál lényegesen kisebb helyiségben.

Az új érettségi – diákként már, szülőként még nem érintettként – talán nem is szúrt volna szemet, ha nem láttam volna azt a fergeteges hadakozást ellene. Az ellenző politikus hadastyánok mellett a világmegváltásról inkább ismert generációt látva Haluska Viola somorjai tanárnő szavai jutottak eszembe: a magyar iskolák mindig azért tudtak sikeresebbek és eredményesebbek lenni, mert nem féltek az újtól, s nem féltek a feladattól. Erre jön egy formailag új, tartalmában viszont igenis csak a tanultakra építő országos vizsgarendszer, s máris megjelennek az érthetetlen kuvikolók. Állítólag alkotmánysértés történt, hiszen a diákok egy egészen más matúraszabályozás érvényessége idején lettek középiskolások. Nem tudom, ki hogy van vele, én gimnáziumba felvételizve bizony nem olvastam az érettségivizsga-rendet, mint ahogyan azt szüleim, s több ezer kortársam felmenői sem tették. Ennyire javult volna a jogtudat?

Vagy csak arról van szó, hogy néhány (közéleti) percemberke így akart újra a képernyőkre kerülni? Megértem a négy évet végigbliccelő szakmunkásképzőst, aki két éve tudta meg, idegen nyelvből kötelezően vizsgázik. Úgy látszik, nem érti, hogy ma az uniós munkaerőpiacon még kőművesként is az a sikeres és jól kereső, aki, mondjuk, alapszinten beszél németül. De azt a gimnazistát és egyetemre készülő szakközépiskolást már nem értem, aki ahelyett, hogy egy használható bumáskáért tenne valamit, inkább tüntetni megy. Tüntetni a jogtiprások ellen vagy csoportos érdekérvényesítéskor kell, nem az ellen, hogy netán néhány év múlva még súlya is lehet a középiskolai tanulmányokat záró bizonyítványnak.

Botrány! – szisszent fel a bulvársajtó, felelőtlen gazemberségről tudósított az a televízió, amelynek a nézőszám emelése érdekében vállalt műsoraiból már valóban csak egy bordélyházi helyszíni közvetítés hiányzik. Pedig semmi más nem történt, csak egy állami intézmény, amely feszített tempóhoz és számon kérhető feladatokhoz nem szokott eddig, slendriánul végezte a munkáját. Az igazgató ment is, a szegény érettségizők pedig (nem biztos, hogy helyes döntés következtében) repetázhatnak matekból. S mindezért még a miniszter fejét is követelheti a nagyérdemű. Arra vetemedni azonban, hogy a matek érettségi adminisztratív galibája miatt magát a kétlépéses érettségi rendszert vonja valaki kétségbe, már söntéstámogató süket duma!

Igenis el kell érni, hogy legalább az emelt (A) szintű érettségi bizonyítvány idővel egyben írásbeli felvételi legyen. Hiába ágálnak ellene a tisztelt dékán urak, mert azért az akadémiai honorabilitás is lesz szíves tudomásul venni: a művelődéshez való alkotmányos jogot tiporják sárba azok az intézmények, amelyek méregdrága felvételi-előkészítőkön nyúlják le a diák szüleinek a pénzét, hatalmas bizniszt könyvelve el főleg az attraktív egyetemi szakokon. A művelődéshez való jog érvényesítésének útja az, hogy a diák közintézményben közpénzért kaphasson egy olyan műveltséget (igen, műveltséget!), amellyel aztán, akár anyagi terheket is vállalva versenyképes szakképesítést (igen, szakképesítést!) szerezhet.

Az oktatási tárca esetében kapásból felsorolható néhány ok arra, hogy bármely politikai adlátusa azonnal távozhasson. Bárki bárhol nyúl bele ma a közoktatás rendszerébe és intézményeibe, úgy jár, mint a daganatot felszúró sebész. Évek óta kezeletlen, már gennyesedő vagy áttételeket termelő problémahalmazra számítson, aki tenni akar a közoktatás reformjáért. Az új érettségivizsga-rendszer sokaknak kényelmetlen, mint ahogyan a korszerű pedagógia néhány vívmányának alkalmazása is. De nem fogadható el az állítás, mely szerint a tantervekkel kellett volna kezdeni: évek óta folyik róluk a szakmai vita eredménytelenül, évek óta 12-13 kilós táskákat cipeltetnek iskoláink a kiskamaszokkal, tizenévesen természetes a harmincat meghaladó heti óraszám, a siker érdekében rengeteg a különóra, s akkor kiderül, az egyik érettségi tantárgyban (a szlovák irodalomról van szó) még abban sincs konszenzus, mit kell követelni a középiskolástól. Nos, ha ezt a korántsem csöndes állóvizet megmozgatja az új érettségi, már akkor megérte.

A felelőtlen dumazsákok nem érdekesek, rituális táncaikat bármely közérdekű témában eljárják. Az érettségi nem legényavatás, Kunta Kinte körülmetélése óta a felnőtté válás módozatai változtak kissé. A gyerekeket sok mindentől védeni kellene (a bulvártelevízió szennyétől biztosan), csak éppen a tanulástól nem. Az új érettségitől még nem lesznek sem sikeres, sem boldog felnőttek. Csak egy esélyt kapnak. Olyat, amilyet az eddigi matúrarendszer már képtelen nyújtani.