Rendezői indulatok

És bár a szereposztó dívány fogalmát a mai fiatalok már nem is értik, mivel szerencsére kikopott a klisészótárból (is), a „világot jelentő deszkák” kifejezés még mindig él és virul, talán nem véletlenül. Akik ugyanis nap mint nap ebben élnek, azoknak ez jelenti a világot, lásd még Shakespeare mester klasszikus sorait: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. A „vérre menő” kifejezés sem véletlenül szerepelt az első mon-datban. Történt ugyanis, hogy egy rendező a bemutató szünetében fizikailag bántalmazott egy színésznőt. A sértett kollégája kihívta a rendőrséget – ha nem teszi, talán nem is tudnánk a dologról. A zsaruk viszont nem beszélhettek a megvert nővel, mert kiérkezésükkor már ismét a színpadon volt. Úgyhogy távoztak, azzal, hogy az áldozat tegyen feljelentést és mellékeljen hozzá orvosi látleletet. A színésznő viszont nem tett feljelentést, pedig több tanú is van, akik látták az incidenst. A színház igazgatója előbb bagatellizálni próbálta az ügyet, a következőképpen: „Nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni, bár kemény jelenet volt”. Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetője vélte ezt így – egyébként elismert szaktekintély, neve fogalom színházi körökben.

Már a szóhasználat bizarr, hiszen „kemény jelenetről” akciófilmeknél, vagy a Hamlet kardozós szcénájával kapcsolatban szoktunk beszélni. Lám, ilyen az, amikor a fikció összefolyik a valósággal, amikor színpadon kívül csattannak el olyan típusú pofonok, amelyeket a „szereplők” teljesen természetesnek, a műfaj velejárójának tartanak. Vajon mi különbözteti meg a színpadon a valódi kék foltokat a festett sminktől?

Tompa Gábor elmondta még, hogy az ukrán vendégrendező indulatos típus, de hát mit csináljunk, igazi művészember. Álljon itt a neve is, hiszen megérdemli: Andrij Zsoldak. A premier után az igazgató mosolyogva gratulált neki, áradozva az előadásról. Az öt szereplőből viszont hárman nem jelentek meg az ünnepi fogadáson, ami ritkaság színházi körökben. Azóta a kolozsvári társulat tagjai nyilatkozatban álltak ki bántalmazott kolléganőjük mellett, akinek nevét máig nem hozták nyilvánosságra (az illető nyilván nem így akar bekerülni a színháztörténetbe). Egyébként három nő szerepel a bemutatott darabban, Henrik Ibsen Rosmersholmjában. Az egyik jelenetben a szünetben bántalmazott színésznőt a színpadon is bántalmazzák.

A szolidaritási nyilatkozatot követően már a korábban felfújt ügyről beszélő direktor is lépett, és pénzbüntetéssel sújtotta a rendezőt. Akiről kiderült, hogy sajátos módszerei vannak. 17 színésszel kezdte el a próbafolyamatot, melynek végére öten maradtak. Egy névtelenül nyilatkozó színész azt mondta a Kolozsvári Krónikának, hogy a sztárrendezőnek számító Zsoldak az egész próbafolyamat alatt megalázó, autoriter, diktatorikus módon bánt a színészekkel, ezért sokan közülük elutasítják a vele való együttműködést. Andrij Zsoldak egyébként többször is nyilatkozta már, hogy „ars poeticája” szerint a színészt szélsőséges körülményeknek kell kitenni a próbákon, ő pedig nem köt kompromisszumokat.

Kérdés, hogy mi fér bele a művészi szabadságba, mit szabad egy „indulatos” sztárrendezőnek, és mit nem, hol ér véget a színház, és hol kezdődik a világ. A színésznő egyébként továbbra sem akar feljelentést tenni. Nyilván félti az állását. Vajon hányan járhatnak hasonló cipőben?