Régi idők mozija

A mai számítógépguru kamaszok meglehetősen keveset, sőt szinte semmit nem tudnak arról a hőskorról, amikor tájainkon az ezerkilencszázhatvanas évek elején megkezdhettük a tévézést. Hja, régi szép idők! Magam jól emlékszem, miként varázsolt minden hétköznap estét ünnepi attrakcióvá, amikor szürkülettájt sámlikkal, hokedlikkal felszerelve indult meg egy-egy utca apraja-nagyja, hogy a „tévés házaknál” megtekintse az aznapi műsort. Ily módon inkább közösségszervező volt akkor a „bűvös doboz”, mint manapság. Most nem csupán családok szeparálódnak miatta, hanem – lévén legalább két készülék sok családban – a családon belüli korosztályok is elkülönülnek általa.

Nos, ilyen hőskori estén történt volt egy ipolysági családban, hogy a hosszan elnyúló műsor miatt csupán egy tizenéves kölyök tartott ki a képernyő előtt, amidőn Shakespeare Hamletjét sugározták. A vándorszomszédok is hazaballagtak már s a családtagok is nyugovóra tértek, csak a műélvező kölyök állta a dráma bűvöletét. Persze másnap a reggelinél a mama megkérdezte a fiatalembert, mit látott. – Hát igen jó volt, egész este veszekedtek a tévében, a végén meg mindenki mindenkit megölt – összegezte élményeit fapofával a gyerek…

Lehet, hogy némiképpen távoli és kissé erőszakolt képzettársításnak tűnik, ám teljesen helytálló definícióként jutott eszembe ez a kis sztori, amikor a szlovák parlament minapi ülését néztem a tévében. Naphosszat veszekedtek ott is, a végén pedig mindenki mindenkit leváltott, leszavazott, elküldött valahová, azaz képletesen legyilkolták egymást jobb sorsra nem is érdemes honanyáink és honatyáink. Dzurinda, Mikloš, Malíková, Slota, Duray és még sokan mások nyilvánosan legyilkoltattak egymás által a törvényhozás ülésén. Tessék elképzelni, mit ért ebből a tragikomédiából az immár huszonegyedik századba szocializálódó jónép, netán egy tizenéves kölyök…