Rasszizmuskeresés helyett, avagy amiről nem esik szó…

A gyilkos húsz évig volt rendőr, rasszista nézeteinek korábban nem adta tanújelét. Az embertelen módon legyilkolt áldozatok börtönviseltek voltak, akiket a helyiek is problémásnak tartottak. Na és? - kérdik a mainstream kánont vallók. Merthogy ez lényegtelen, aki pedig ezen a szálon szeretne elindulni, vagy akár ezzel kapcsolatban valamilyen összefüggésekre rámutatni, az automatikusan rasszista. Tehát e sorok szerzője is. Aki ilyen toleránsan gondolkodik, olvassa tovább az írást.

Ezzel a hozzáállással ugyanis a problémákat nem oldjuk meg, csupán nem beszélünk róluk. Teret adva a szélsőségeseknek, akik a gondokra rámutatva - egyben beteg megoldásokat ajánlva - népszerűségre tehetnek szert. A sok toleranciaszöveg, multikultioktatás nem ér semmit sem anélkül, hogy a roma-nem roma együttélés mozaikjának összes összetevőjét szemügyre vennénk, s a problémákat orvosolnánk.

Mert az ország több száz településén, az etnikai kontaktuszónában komoly feszültség lappang romák és nem romák között. Pontosabban: a szegregáltan élő, tehát alkalmazkodni képtelen romák és a többségi - helyben már esetenként kisebbségi - társadalom között. Éppen ezért mindez nem is faji, mint inkább szociális, civilizációs problémaként írható le. A kontaktuszónában élők jelentős része frusztrált amiatt, mert naponta úgy érzi, a szegregáltan élő cigányság minden szabályt szinte büntetlenül áthághat (mindegy, hogy ez így teljes egészében nem igaz, ők ezt érzik, ezt látják), nem tud alkalmazkodni, s az együttélés velük lehetetlen.

Könnyű a fővárosból vagy egy légkondicionált brüsszeli emberjogi irodából azt mondani: ők ilyenek. Legyetek toleránsak! Rasszisták vagytok! Ha valakinek a termését minden évben ellopják, vagy ha azt tapasztalja, hogy míg neki jegyet kell vennie a buszon, addig „amazok“ büntetlenül közlekednek ingyen, és rongálják a járművet, akkor kinyílik a bicska a zsebben. Ezeket az embereket végtelenül bosszantja a nagyvárosi entellektüelek és külföldi „szakértők“ hozzáállása, s úgy érzik, ok nélkül kapják a pofonokat. Együtt kell élniük azokkal, akikkel nem tudnak (aki életében legalább párszor elment például a nagyidai péró mellett, tudja, hogy szinte nem is lehet), ha pedig hangot adnak elégedetlenségüknek, rasszistának nevezik őket. S az államra nem támaszkodhatnak. Aztán az események kitermelnek egy-egy ámokfutást. Amihez természetesen egy sor más dolog is szükséges, ám az összetett mozaik egy részében ez is ott van, ott lehet. Miközben elítéljük (mert el kell!), hogy a társadalom egy része szimpatizálni is képes a tettessel, el kellene gondolkodni azon is, vajon mindez csak a rasszizmus terméke, vagy mindennek más összefüggései (is) vannak-e. Még talán nem késő. A Jobbik magyarországi sikere az élő példa arra, milyen károkat okoz, amikor az állam és a fősodorba tartozó politikum hosszú időn át ignorálja az elégedetlenek hangját.