Rákosi update

Kevesen mondtak nagyobb blődségeket, tettek hajmeresztőbb megállapításokat politikáról, történelemről és társadalomról érzékeny, kritikus művészeknél.

Mind a kettő egyformán igaz, ha végignézünk a politizáló művészek végeláthatatlan során: akad ilyen, akad olyan. A politikai éleslátás, társadalmi elemzőképesség jelentősen eltér a művészi alkotáshoz szükséges képességektől: két különféle adottság. Van, akiben megvan együtt, másokban külön-külön, megint másokban egyik sincs.

Kádár rendszere öregségére demokratizálódott, Orbáné öregségére rákosizálódik.

(Parti Nagy Lajos Kossuth-díjas költő, író a 168 óra című hetilapnak) 

Ódzkodok attól, hogy írók, művészek világnézeti elkötelezettségeit, közéleti megnyilvánulásait összekeverjem a valódi alkotásaikkal, azok minőségével, hatásával. Parti Nagy Lajost a magyar nyelv mesterének tartom, jelentős költőnek, játékosan komoly művésznek. Ez teljesen független attól, hogy mit gondolok a politikai nézeteiről. Mondok más példát: számomra sokadlagos szempont a norvég író óriás, Knut Hamsun ellentmondásos kapcsolata a nácizmussal, nem befolyásolja értékítéletemet, mely szerint az Áldott anyaföld a modern világirodalom egyik legnagyobb alkotása. Hamis, ha esztétikai ítéleteinket befolyásolni hagyjuk a szóban forgó alkotó nézeteinek miénktől való távolságának méricskélésével. A művész egyik legfontosabb eszköze a túlzás, amellyel felnagyít, szemlél, kiforgat, megráz vagy éppen nevetségessé tesz. A modern demokráciában felelősen megszólaló polgár alapvető erénye pedig a józanságra, mértéktartásra, árnyalatok észrevételére, méltányosságra alapozó attitűd – amely azért pontos, mert óvakodik a túlzástól, a konszenzust keresve vita közben. Már ha persze partnerrel vitázik, nem ellenséggel harcol, mint az a posztmodern politika csoportképző érzelmi mozgósításai közepette egyre gyakoribb és riasztóbb új modell. Miközben nagyon is régi: törzsi háborúkat idéz. Orbán Viktor kapcsán Rákosi Mátyáshoz jut el az általam kedvelt költő; lám, az irodalmi tehetség nem feltétlenül fordul át politikai éleslátásba; értem persze a művészi érzelmeket, a politikai ellenszenv undorba fordulását, de arra az apróságra (?) azért felhívnám a figyelmet, hogy Rákosi terrorja alatt Karácsony Gergely a választási győzelem helyett valószínűleg az idősebb Bauernél manikűröztetne (vö.: körömletépés ávós módra), Orbán meg a verőlegények veseosztályán lenne gumibotozott donor néhány buzgó exnyilas jegyében és kezétől, hogy csak két történelmi példakísérlettel éljünk rákosizálódásilag.

S hogy mi a baj az ilyen ordítóan hamis túlzásokkal a közéletben? Elsősorban az, hogy lepusztítják a pontosságot, elkoptatják a jelzőket, fogalmakat, emelik az ingerküszöböt, s ezzel újabb akadályokat emelnek az értelmes beszélgetések elé, hiszen azok alapvetése a közösen, egyformán használt és értelmezett nyelv és fogalomtár; ahol a tévedés még nem aljasság, a választáson legyőzhető ellenfél nem diktátor, a tőlem távol álló nézetű másik nem gazember. Ez éppen olyan sok apróságon, rossz vagy jó mondaton múlik, mint a hétköznapi beszédünk, amelyben lassan minden teljesítmény „fantasztikus”, az ötödik olimpiai arany megszerzésétől az előszoba felsöpréséig, s minden jelző elé odakerül a „picit” zablázó modorossága. Azért volna fontos írástudóktól az önmérséklet, mert különben ne csodálkozzunk a fitneszceleb tahó dumáján a szülés után elhízó nők felelősségéről, majd az inga kilengésén a másik oldalra, amikor meg a kövérség alapvetően önhibánkon kívüli jelenséggé, betegséggé lényegül át a radikálisok nyelvén. Így jutunk el az irodalmi Térey-díjtól szálkás Norbert update testkép-Trianonjáig: Kövér Magyarország nem ország, slimfit Magyarország a mennyország. És így jut nekünk majd végtelenített rákosizás és sorosozás, hogy szóba se tudjunk állni egymással tolmács nélkül.