Pozsonyi emberünk

Sőt talán a legfontosabb dolga, ha valamit is ad magára. Így működik ez mindenütt a normális világban, csak ahol nincsenek normális viszonyok, ott gyepálja éjjel-nappal a sajtó az ellenzéket. Sajnos, ilyen példáért sem kell messzire mennünk, elég átkukkantani a határon.

Az elnökválasztás azonban ismét alkalom volt a sajtó elleni kirohanásra, bár a vaskos sértések ezúttal elmaradtak. Fico legutóbbi kijelentésében arra utalt, hogy ilyen „részrehajlást”, amilyet az elnökválasztási kampányban tanúsított, a sajtó utoljára az 1989 előtti időkben követett el. Hát, istenkém, a bagoly megint odaszólt a verébnek. Pedig lehet benne valami, hiszen az újság is ember, és olykor szégyelli magát a külföld előtt elnöke miatt.

Pechjére a kormányfő ugyanezen a napon tett olyan kijelentést is, amellyel igencsak az 1989 előtti praktikák jutnak az ember eszébe – legalábbis annak, aki elég vén az ilyen emlékek előcsákányozására. Az egy párt, egy kormány, egy parlament, egy nép, vagyis a népet vezető „kollektív csapat” víziója nem a múlt hét szombat éjjelétől lebeg a kormányfő szeme előtt, amikor szinte könnyes öleléssel örvendezett a régi-új elnökkel a nyertes csata után, de ha már „a mi emberünk” győzött, itt az ideje egy kis betonozásnak.

Igaz, mondta Fico, nem erőltet ő semmit, csak úgy szinte mellesleg „felveti a témát”, hogy ha már van a parlamentben alkotmánnyal foglalkozó bizottság is, miért ne csemegézne egy kicsit az elnöki jogkörök kibővítésén? (Ha Radičová győzött volna, természetesen nem hozakodik elő ezzel az ötlettel.) Ami annyit jelent, hogy a kormány elnöke beintett: ideje lenne kibővíteni a mi emberünk és – ami még fontosabb – a következő, 2014-ben megválasztandó elnök jogköreit. Igaz, nem hazabeszélt, nyugtatott meg mindenkit, ő már akkor messze lesz a politikától. (Amit a sajtó majd örömmel kér számon rajta, hisz láttunk már karón varjút.) Hanem egy dologról elfeledkezni látszik a jogi végzettségű miniszterelnök: Szlovákia nem elnöki rendszerű ország, mint az Amerikai Egyesült Államok vagy Franciaország.

Ennek a gyökeres megváltoztatása nem megy egyik napról (évről, választási ciklusról) a másikra; évszázados hagyománya van az ilyesminek, akárcsak egy tisztességes alkotmány megszületésének. Bár – szigorúan köztünk legyen mondva – azért az ember el tudna képzelni egy-két országot, ahol kifejezetten jól jönne az elnöki rendszer, hogy véget érjen az örökös vergődés. Például Olaszországban, ahol unalmas évnek számít, ha nem bukik meg a kormány, vagy éppen Csehországban, amely úgy vette magára az Európai Unió elnökségét, hogy bukott kormánya van, aztán meg két kormányfője lesz. (Szegény Václav Klaus jó, hogy ki nem tépi a haját.) Magyarországot már nem is említem, ennek okairól itt nem szeretnék értekezni.

Hanem itthon maradva. Ha már az 1989 előtti időket emlegeti Robert Fico, arról csak egy dolog jut az eszembe: azóta hála istennek sajtószabadság van (bár nem maradéktalanul), s azóta nem lehet felelőtlen kijelentéseket tenni, mert számon kérik. (Kövesdi Károly)