Pozsonyi csúcsdübörgés

A történelmi jelentőségűként meghirdetett EU-csúcs idejére a lakosság gyakorlatilag megszökött a fővárosból, amibe akár azt is belevetíthettük, a szlovákiaiaknak elegük van az EU körüli hercehurcákból. Közben viszont az apokaliptikus vízió nem volt több egy színpadias gesztusnál: a pozsonyi EU-csúcs leginkább a helyezkedésekről szólt, és kevésbé az új megoldási javaslatokról. A zárónyilatkozat is inkább azt bizonyítja, a vezetők ismét megegyeztek, hogy majd megegyeznek. Sok kritika éri az EU bürokratikus szervezetét, amelynek egyik lényege, hogy számos esetben nem az ilyen csúcstalálkozókra bedübörgő nagypolitikusok, hanem hivatalnokok, eurokraták hoznak meg fontos, a tagállamokat alapvetően érintő döntéseket. Alighanem azért is van szükség az ilyen nagy csinnadrattával járó találkozókra, hogy be lehessen dübörögni, és mindenki megtehesse a maga világmegváltónak beállított gesztusait.

A csúcs eredményének eltérő értékelése azt mutatja, egyáltalán nem biztos, hogy azokkal a döntésekkel van baj, amelyeket az eurokraták hoznak (ezek ugyanis inkább szakmai, és nem feltétlen politikai tárgyalások alapján születnek), hanem épp a nemzetállamok önös érdekei viszik gyakran mellékvágányra az ügyeket. Robert Fico valószínűleg akkor is sikeresnek állította volna be a csúcsot, ha nem születnek az ő elképzelései szerinti megállapodások – szervezőként neki most pozitív üzenetre volt szüksége, bizonyítandó, Pozsony húzhatja ki az EU-t a csávából, amibe Brüsszel juttatta. Orbán Viktor ugyanakkor két héttel a kvótanépszavazás előtt nem láthatta be, hogy a pozsonyi csúcs tulajdonképpen megerősítette a referendum feleslegességét. A V4 által javasolt „rugalmas szolidaritás”-hoz vajon mennyire tartozik hozzá az az elv, hogy a migrációt következetesen mossuk össze a terrorizmussal, ezzel ráerősítve az idegenellenességre abban a magyar társadalomban, ahol az ilyen trendek nem egy esetben vezettek komoly tragédiákhoz? Orbán Viktor felháborodottsága a pozsonyi csúcs után semmi másba nem illeszkedik, csak abba a pöfeteg brüsszelezésbe, amitől saját hatalmának további megerősödését várja – a sikeres népszavazás ugyanis megerősíti a Fideszt, és fenntartja az ellenzék impotenciáját Magyarországon. Amire Andrej Kiska figyelmeztetett, abban áll, hogy saját hatalmukat maximalizálni vágyó vezetők hajlamosak Brüsszel-ellenes hangulatot gerjeszteni, ami nem segíti elő a közös európai kérdések rendezését. Kiska „keménykedése” alighanem következmények nélkül marad, abban viszont kulcsfontosságú volt, hogy rámutasson: a V4-es államokban sem mindenki követi birkamód az Orbán–Fico-féle kommunikációs politikát. Igenis vannak, akik komolyan gondolják azt az integrációt, aminek a – felesleges „puhító” jelzők nélküli – szolidaritás is fontos eleme. Kiska ismét a józanság hangját képviselte, egyedül a szlovákiai vezetők közül.

A nagy pozsonyi lakoma lezárni volt hivatott a 2015-ös menekültválság, illetve a brit kilépési népszavazás nyomán keletkezett kommunikációs és szervezési zűrzavart, amelyen máig sokan élősködnek Európában. Ennek eredményességét csak később ítélhetjük meg, fontos erővonalak rajzolódtak azonban ki, amelyek azt mutatják, a Brüsszellel szembeni kettős beszéd korszaka egyáltalán nem ért véget, és a brexit bizonyítja, hogy ez a hozzáállás visszafordíthatatlan eredményekhez is vezethet.