Pótdíjkötelesség-tudat

De aki épp vásárolt, az sem járt jobban: az árufeltöltők abbahagyták az áru feltöltését, a pénztárgépek lefagytak, a hűtőpolcok áramtalanították magukat. Megbénult az áruház szőröstül-bőröstül, de még a vecsési savanyúságot kínáló stand is bezárt. Az emberek egyként indultak haza, szemükből okafogyott életkedvük opáltompa fénye áradt. Köszönés nélkül, kosaraikat és végezetlen dolgukat maguk mögött hagyva bandukoltak el a közlekedési eszközökig, melyek néhány perce vagy órája a tapolcai teszkóhoz vitték őket. Közben halk tőmondatokat sziszegtek maguk elé, melyek közül Bandika és Ervin nagy nehezen megfejtett néhányat. „Vásárolni? Minek? Árut kirakni? Minek? Sertésmájkrémre akciót hirdetni? Minek? Megzöldült lapockát grillpáccal nyakon önteni, és szeletenként jó drágán kínálni? Minek? Vecsési savanyúságot árulni? Minek?” Bandika és Ervin akkor látott legutóbb ennyire lesújtott embereket, amikor a kilencvenes évek végén Putyeszék házában a tévében bemondták, hogy Esmeraldának felesleges pénzt gyűjteni szemműtétre, hiszen a valóságban nem vak, sőt, nem is Esmeraldának hívják. Hanem Letitia Calderónnak, foglalkozását tekintve pedig mexikói színésznő. Sokan bandukoltak akkor haza Putyeszék nyári konyhájából ilyen tekintettel, Bandika és Ervin pedig már akkor sejteni vélte, hogy ez a sok tompa, üveges tekintet egyszer még át fogja nyomni a társadalom kopott linóleumpadlóját, és akkor sokan nagyot néznek majd.

De miután a tapolcai teszkóból ők is hazaértek, már kész tervük volt a helyzet orvoslására. Nem törődtek azzal, hogy kinek a bizalma rendült meg a Svéd Királyi Akadémiában, meg hogy miféle válság sújtja a testületet, mely évről évre kimondja, ki kapja az irodalmi Nobelt. Csak annyit tudtak, hogy ha nincs díj, kell helyette pótdíj. Hiszen minden évben akkora löketet ad a lakosságnak, amikor megtudja, hogy igen, most Bob Dylan, most meg Hertha Müller vagy épp Orhan Pamuk.

Kellenek az ilyen döntések, mint a tejbevonós Túró Rudiba a szatmári szilvalekvár – vélekedett Bandika és Ervin, és pótdíjkötelesség-tudatuktól hajtva már rángatták is a szekrényből kifelé naftalinszagú öltönyeiket, hogy még aznap este bejelenthessék, hogy másnap délben sajtótájékoztatót tartanak. Természetesen a tapolcai teszkó parkolóját választották helyszínnek, így másnap tizenegykor már várta őket az emelvény a mikrofonokkal, a sok műanyag székkel, és a gondosan beállított kameraállványokkal. Ki is jelentették minden kétség eloszlatásának szándékával, hogy idén ők döntenek, nem a Svéd Királyi Akadémia, az idei győztes pedig nem más, mint néhai Markos József, alias Alfonzó, aki azokkal a sokat idézett soraival érdemelte ki a posztumusz elismerést, hogy „Itt van, megjött Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri”. Ekkor a vecsési savanyúságos bódéból ismert egyén bekiáltotta a nézőtérről, hogy azokat a sorokat nem is Alfonzó írta, hanem más, de a szervezők gyorsan a fülébe súgták, hogy épp most derült ki, hogy ő nyerte a sorsoláson az XXL csomagolású szatmári szilvalekváros, tejbevonós Túró Rudi-ajándékcsomagot, és elvezették egy irodahelyiségbe, a dolog hivatalos oldalát elintézendő.

Közben a pótdíj bejelentésének hírére az emberek arcán a tompa opálosságot felváltotta a reményteljes határozottság magabiztos félmosolya. Felcuppantották izzadt ülepüket a műanyag székek lapjairól, és elindultak a helyükre, ahol már várta őket a dolguk. A vásárlók ismét vásároltak, az árufeltöltők töltötték az árut felfelé, a pénztárosok hangosan és érthetően közölték a végösszegeket, persze csak azután, hogy megkérdezték a vevőt, van-e klubkártyája, és kér-e táskát. Csak a Vecsési savanyúságos bódé nem nyitott ki. Még jó, hogy nem árult semmi romlandót, a savanyítás ugyanis a tartósításnak az egyik legősibb, szinte minden tájegységen elterjedt módja a Kárpát-medencében.