Politika és politikai poén

Nem feledhető különbség, hogy Prága és Moszkva nagyon különböző, és a két ország demokratikus légköre sem azonosítható. S a cseh és az orosz lelki alkat között is óriási eltérést tapasztalhatunk. A csehek azért jóval szkeptikusabban tekintenek a világ dolgaira, mint a misztikus világlátásra óriási hajlamot mutató oroszok. A Holt lelkek, A revizor grandiózus kacagásra késztető szerzője, Nyikolaj Gogol vallási révületbe esett, és a cári hatalom előtti alázatát hangoztatva halt meg. Ilyesmi egyetlen cseh íróval sem történt. Különben a demokrácia és a politikai kultúra közötti összefüggésekről nem nagyon érdemes elmélkedni, mert a legsötétebb diktatúrákban – legalábbis a közép- és kelet-európai gyakorlat mintha ezt az állítást bizonyítaná – a legvirágzóbb a vicckultúra. Sztálin idején akár 10–15 évet is lehetett kapni egyetlen politikai poén elmondásáért, mivel a nevetést ellenforradalmi propagandaként minősítették, mégis egy orosz irodalmár – évtizedekkel a vezér halála után – több száz oldalnyi viccet tudott még összegyűjteni és kiadni.

Virágzó politikai humor

A politikai humor virágzott, sőt akkor virágzott igazán, amikor a politikai demokráciáról még csak nem is hallott az egyszerű ember. Sztálin alatt még a „szocialista demokráciának” sem lehetett átkeresztelni a diktatúrát. És a diktatúra talán már eltűnt, de a bizonytalanság érzése él. Putyint arról kérdezték újságírók, hogy „mi a különbség az Önök demokráciája és a Nyugat demokráciája között”, Putyin pedig ezt válaszolta: „Ó, a különbség igazán jelentéktelen. A két demokrácia olyan, mint két szék. Az egyik olyan hétköznapi, a másik villamos...”

Egy másik orosz vicc sok mindent magyaráz: „Tudsz egy új viccet?” „Én nem. És Te?” „Én sem.” „Micsoda kormányunk van!!!” A népi politizálás egyik fontos eszköze a vicc, ugyanakkor a demokratikus intézményrendszerekben a politikacsinálás meglehetősen nyitott, ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy a féllegális eszközökre, például a viccekre nincs szükség. Ám mi legyen akkor, amikor a demokráciában érzi azt az állampolgár, hogy a közélet kevesek privilégiuma, ő kiszorult, perifériára került? Az ilyen helyzet közös nevező lehet a cseh és az orosz polgár között, aki a „politizálás – viccekben elmondva” műfajt választja. A nagy orosz földön Putyin egyidejűleg építi a demokrácia Patyomkin-díszleteit és saját kultuszát. Ezt a szituációt a politikai humor pontosan érzékeli. Az elnökválasztás előtt mesélték az oroszok egymásnak, de már Szibériától nem rettegve: „Oroszország népei újra nehéz választás előtt állnak: Putyin, Putyin vagy Putyin?”

Intellektuálisabb formában

„Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint megkérdezik, hogy ki a kedves költője? A válasz: Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij. És a kedvenc írója? A felelet: Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov. Az utolsó kérdés: ki a kedvenc politikusa? Putyin szégyenlősen elmosolyodik: ugyan, meddig faggat még?” Václav Klaus esete lényegében a Putyin-humorral azonos: „Mi a különbség Klaus és az Isten között?” Megfejtés: „Isten nem hiszi magáról, hogy ő a Klaus.”

A cseh kötet szerkesztője, Václav Budinský azzal a mondattal indítja könyvének tömör bevezetőjét, hogy a népi humor műfajában eddig még nem fordult elő, hogy egykötetnyi gyűjtést egyetlen embernek szenteljenek. Hasonló tévedésben érhető tetten az orosz gyűjteményt jegyző Jurij Borev. Ez nem csupán azt bizonyítja, hogy nem tudtak egymásról, hanem – egyebek között – azt is, hogy elmélkedésük folytatása csaknem azonos: ugyanis mindketten úgy vélik, kiemelkedő személyiségről lehet csak vicceket kitalálni, mégpedig olyan valakiről, aki megosztja a közvéleményt. Klaus esetében: részint dicsérik professzoros műveltségét, részint pedig nagyképű arroganciának minősítik a stílusát. Putyinról dicsérőleg szokás elmondani, hogy a közrendű oroszok közül való, ugyanakkor színtelen-szagtalan politikusnak tartják, akinek műveltsége, politikai kultúrája egyaránt hiányos.

Zemannal társítják

És még van egy közös nevező. Klaus esetében a viccek természetesen Miloš Zemannal mérik őt össze, Putyint pedig Borisz Jelcinnel. S Zeman és Jelcin között nem csak az a hasonlóság, hogy mindketten szeretik az alkoholtartalmú italokat... Viszont Klaus és Putyin felettébb visszafogott kapcsolatot alakítottak ki a becherovkával, illetve a vodkával. (Cseh reagálás: „Miért nem iszik Klaus bort?” „Azért, mert a borban az igazság.”)

Sok tudós kutatta már a szerzőség problémáját. Ki találja ki a vicceket? A kérdés nyilván megválaszolhatatlan. A népi politikai humor olyan, mint a folklór. Egy rejtett forrásból indul, aztán alakul, formálódik és minden perccel, minden mesélővel változik – a pillanat igényeihez igazodva. Erre az esetre is akad vicc. Klaus megkérdezi egy újságírótól: „Maga kicsoda?” „Én vagyok az az újságíró, akit tegnap megsértett” – hangzik a válasz. Klaus: „Tegnap? Voltak maguk vagy húszan. Maga hányadik lehetett?” Ez a folklór. A valóságot pedig a Právo március 12-i száma alapján idézem. Alexandr Kramer interjúja ekként zárul Miloš Zemannal. Zeman: „Szerkesztő úr, Ön most egy roppant ostoba mondatot mondott, de ezen nem csodálkozom; hiszen végtére én határoztam meg az újságírókat mint a társadalom legostobább csoportját, s miért éppen Ön lenne a kivétel? És volt idő, amikor érdekes hírlapírónak tartottam, de eme beszélgetés után vegye tudomásul, hogy ez volt az utolsó beszélgetésünk.” Kramer így felel a volt miniszterelnöknek: „Ebben az esetben nemcsak ezt a beszélgetést köszönöm, hanem a megelőző tucatot is, amelyet az elmúlt hét és fél évben folytattunk...” Ezt a tényleges párbeszédet igen könnyű lenne viccé transzponálni. Hiszen önmagában az is szomorú vicc, hogy ilyen beszélgetés megtörténhetett.