Például a fák

A törzse kicsit odvas, borostyán tekereg rajta, állítólag kiszívja az erejét, nem fogja sokáig bírni, meg különben is, öreg már ez a fa, egyszer csak kidől, talán jobb lenne kivágni, de én ezt nem hagyom. Egy fa állva haljon meg. A másiknak, a fiatal diófának, neve is van. Ő Aranka, mint az a jó lélek, akitől kaptam, s aki már sajnos nem láthatta a fácskát fiatalemberré serdülni (merthogy ő egyszerre fiú is, meg lány is, ilyet hoztam, hogy legyen rajta termés, mondta Aranka).

Szeretem a fákat. Ők az állandóság a mulandóságban. Mármint a mienkben. Álldogálnak bölcsen, türelmesen, szétterpesztett ágaikkal a magasba törekedve, a fény felé nyújtózva. A csemeték és a fiatalok gyökereit általában nem látni, mintha nem is lennének, az érett fák gyökerei azonban sokszor láthatók a felszínen. Milyen szívósan kapaszkodnak göcsörtös, mohás ujjaikkal a talajba! Nem ritka, hogy a fák tömörítik a földet, amely nélkülük kimosódna, belecsurogna egy mindent feloldó tengerbe. Ráadásul divatoznak is a fák, az évszakokkal váltogatják ruhájukat, egyik szebb, mint a másik, és nincs két egyforma. Fa is, ruha is mind egyedi biodizájn. Kosztolányi szavaival: „egyedüli példány, nem élt belőle több, és most sem él”. Igaz, ő az emberre gondolt, de hát nem olyanok a fák is, mint az emberek? És ez nem csupán líra, nem csak egy érzés. A természettudomány mai állása szerint a fa több egy földbe belekövült, ágakkal, levelekkel, virágokkal és terméssel rendelkező póznánál.

A fa gyökerei, ha komoly akadály kerül az útjukba, akkor szépen kikerülik. Ha a gyökeret elkezdi valami bántani, egy idő után, amikor a fa rájön, hogy a zavaró tényező nem múlik el magától, akkor a gyökér az, aki fogja magát, és arrébb áll. Vagyis a fa mérlegel, lavírozik, mondhatni (bio)politizál, de csak annyit, amennyi okvetlenül szükséges. Azt a lépést azonban megteszi, mert tudja, máskülönben kockán forog az élete. A fa tehát egy tudatos, sőt öntudatos élőlény, persze nem emberi módon, hanem a maga módján. Bizonyos értelemben mégis példát vehetünk róla.

Nemrég a nemzeti identitásról készítettem egy előadást, és akkor is a fák jutottak az eszembe. Ők önszántukból sosem adják fel. A fa sosem hoz olyan döntést, melynek következtében saját maga fordítja ki magát a helyéből, gyökereit kitárva a porlasztó napfénynek.

Hogy tehet(ne) ilyet az, aki „milliók közt az egyetlenegy”?