Oszama bin Laden szerint a világ

Hol van, és hol lehet a mi helyünk ebben a markánsan megváltozott világban, részben úgy is mint egy északatlanti és EU-integráció felé törekvő ország állampolgárainak, de úgy is mint a felelős, véleményalkotó és alakító(?) értelmiséginek? Már több mint tíz éve elkezdődött az a visszafordíthatatlanak tűnő folyamat, amikor is a kétpólusú világrend fokozatosan egy egyközpontú, globális rendszerré alakult az Egyesült Államok és a Nyugat markáns dominanciája körül. Ez nemcsak politikai hanem gazdasági és főként szemlélet- és életmódbeli hangsúlyeltolódáshoz is vezetett. Ez az a folyamat, amit a társadalomtudósok röviden – a bírált vagy felmagasztalt – globalizációnak neveznek. A gyakorlatban a globalizáció folyamata sokféle változások rendszerét jelenti: uniformizációt, általános érvényű emberi jogokat, gazdasági (fogyasztói piacgazdaság) és politikai (nyugati típusú demokrácia) kompatibilitást, egységes jogi és erkölcsi (erőszakmentesség, társadalmi szolidalitás) alapelveket, de egyfajta a sokszínűség iránti érzékenységet és egyben integrációt is. Egységben a sokféleség, talán ez lehetne a globalizáció rövid mottója.

Most ennek a sokszínű és kiterjedt folyamatnak csak egy szegmensét szeretném megragadni. Azt, amelyiket a szeptemberi és az azt követő események is kihangsúlyoztak, azaz leegyszerűsítve a Nyugat és az iszlám között feszülő ellentétek és a köztük folyó párbeszédek problémakörét. A kilencvenes évek elejétől amikoris a globális folyamatok fokozatosan kiteljesedni látszanak, jelen volt egyfajta feszültség, ami előrevetítette egy majdani konfliktus vagy/és recesszió lehetőségét is. Egyes látnoki vénával megáldott társadalomtudósok, mint például Francis Fukuyama, Ernst Gellner vagy Samuel P. Huntington megpróbáltak ezért lehetséges jövőképeket keresni. Utóbbi 1993-ban megjelent vitaindító cikkében, majd két évvel később A civilizációk összecsapása és az új világrend kialakulása címen könyv alakban fejtette ki véleményét a világ további alakulásának lehetőségeiről. Huntington szerint a majd fél évszázados keleti-nyugati blokk szembenállásának megszűntével az USA (az egyetlen megmaradt szuperhatalom) körül csoportosuló Nyugat a szerző által vázolt civilizációs erővonalak mentén új ellenfélre fog találni egy arab/iszlám-kínai/konfuciánus kultúrkörben. Ezek a kölcsönös – részben történelmileg is „megalapozott” – ellenségképek alapján formálódó „civilizációs tömbök” fogják Huntington szerint meghatározni a majdani „új világrendet”. Anélkül hogy érdemben véleményt mondanák a kiterjedt huntingtoni vitákba bekapcsolódva, magára a diszkurzus(ok) létére szeretném felhívni most a figyelmet.

A helyzet túldramatizása nélkül a szeptemberi terrortámadások, valamint az azt követő események, amelyek szinte mintha ezt a huntingtoni jövőképet váltanák valóra, olyan létező és égető problémákra hívják fel a figyelmet, amelyek aktívan alakítani tudják és fogják az egész világ, így a mi mindennapjainkat is. Bár most már nyugodtan lehet állítani, hogy sok minden másként alakult, mint azt sokszor a fenti vitákban résztvevő teoretikusok állították, a változás ténye mégis egyértelmű. Röviden tehát a változások mikéntjéről, okairól, lehetséges következményeiről az elmúlt három hónap eseményeinek tükrében. Napjainkra elmúlt, vagy legalábbis alábbhagyott az az általános optimizmus, amely a kétpólusú világ megszűnését követte. Akkor úgy látszott, a hidegháborús idők problémáit gyorsan fel lehet majd számolni. Érvényes volt ez nagymértékben a Közel-Keletre, ahol úgy tűnt, a palesztin-izraeli konfliktus megoldása a fájdalmas és véres évtizedek után szinte karnyújtásnyi távolságra kerültek. Mégsem így történt. A feszültség és szembenállás bizonyos jelei a Nyugat és az iszlám világ között már akkor is jelentkeztek, de az, amit a kilencvenes évek elején még csak sejteni lehetett, csak most kezd élesebben kirajzolódni.

A törésvonalak azonban egy kicsit máshol húzódnak; nem az arab-iszlám világ és a Nyugat, hanem egy jellegzetesen nyugati típusú, globális, egyfajta pragmatizmusra való hajlam jellemezte irányvonal, tágabb értelemben vett nyugati értékrend és a radikalizálódó, nyugat- és konformizmusellenes, konfrontációra hajló, militáns, nemzetközileg kiterjedt, habár zárt és számbelileg erősen korlátozott csoportok között. A félreértések elkerülése végett: az első csoportba tartozik az arab-iszlám világ nagy része is, míg a felvázolt második, hangsúlyozottan szűkebb kategória ugyan egyfajta iszlám ideológiával dolgozik, ám messze nemcsak a militáns iszlám zászlaja alatt felvonuló radikálisokból tevődik össze (gondoljunk például radikális anarchista vagy fasiszta csoportokra). Másrészt például az Oszáma bin Láden féle al-Kaída és hasonló radikális iszlamista csoportokat nagyjából olyan a viszony fűzi az iszlámhoz, mint a Ku-Klux-Klánt a kereszténységhez. Komoly hiba lenne ezért egyiket vagy másikat csak az ilyen vagy olyan színezetű rétorika alapján az iszlámmal vagy a kereszténységgel azonosítanunk!

A szeptemberi terrortámadások következtében mélyültek a szakadékok és élesebbek a határvonalak a fent vázolt csoportok között és megfigyelhető egyfajta radikalizálódás mindkét oldalon. Eltűnőben van az a szürke zóna, amelyik a konfliktus kiéleződése előtt az iszlám (vagy más típusú) radikálisok, valamint a gyakran emlegetett latorországok és a most a terroristaellenes koalíció képében formálódó nyugati pólusú szövetségrendszer között létezett. Szeptember 11. határozottan választási lehetőség elé állította elsősorban az egyes országok vezetőit, hogy kötelezzék el magukat egyik vagy másik oldalon. Most, hogy a szeptemberi események kiváltotta konfliktus (legalábbis első) katonai fázisának vége közelinek látszik, megfogalmazódik az igény: összegezni az eddigi eredményeket és felvázolni a várható események további folyását. A katonai válaszlépés befejezése és a terrortámadások felelőseinek megbüntetése messze nem jelenti a konfliktus végét. A nemzetközi egység egyidejűleg jelentheti egy sor égető probléma megoldását, de vezethet egy általános uniformizálódáshoz, a tradicionális, alternatív életmódok megszűnéséhez is. Elsősorban a közös cél, a terrorizmus felszámolására, szerveződött koalíción belül jelentkeznek a feszültségek.

Az az iszlám újjászületése mentén szerveződő nagyon sokszínű és sokrétű mozgalom, amit összefoglalva iszlám fundamentalizmusnak vagy iszlamizmusnak nevezünk, és amelynek az Oszáma bin Láden féle militáns csoportok (Hamasz, Iszlám Dzsihád, Hezbolláh) a legszélsőségesebb irányvonalát alkotják, aránylag széles rétegek számára nyújt alternatívát elsősorban az arab és muszlim országokban, de magán a Nyugaton belül is. S mikor az iszlám fundamentalizmusról beszélünk, ne gondoljunk csak a fejkendős, szakállas, kalasnyikovos, illetve dinamitrudakba öltözött öngyilkosjelöltekre. A társadalmi igazságosság, egyenlőség, testvériség iszlám által garantált alapelvei sok muszlim számára jelenthetnek és jelentenek muníciót a legtöbbször legitimitásukat vesztett arab és muszlim diktatúraszerű rezsimek ellen, akik a muszlim tömegek szemében a nyugati, illetve amerikai befolyást és értékrendet képviselik. A fundamentalista szervezetek az erőszakos cselekményekkel párhuzamosan működtetik azt az alternatív szociális hálót (iskolák, kórházak, mecsetek, szociális segélyezés rendszere), amit a legtöbb arab-muszlim rezsim csak részben, vagy egyáltalán nem hozott létre. A fundamentalizmus logikája szerint ezért és a Nyugattal való kritikátlan együttműködés miatt jogalapukat vesztett politikai eliteknek, akik most aktív résztvevői lettek a nyugati terrorizmusellenes koalíciónak, távozniuk kell. Persze viták folynak arról, hogyan történjék mindez és milyen politikai-társadalmi rend váltsa fel a meglévőket, de ezek a belső viták mit sem változtatnak az arab-iszlám világban általános Amerika- és nyugatellenességen. A Nyugaton élő sok millió muszlim esetében ez talán még markánsabban megjelenik. Igaz, megjelentek mindkét oldalon igények a konfliktus hátterének megmagyarázására is, hogy a nyugati közvélemény különbséget tudjon tenni muszlim és militáns iszlamista között. Kérdés, hogy mennyire érdemi vagy csak formai jellegű lesz ez a párbeszéd. Vajon jelentheti-e az iszlám fundamentalizmus mögött húzódó problémarendszer megoldásának kiindulópontját? Az iszlám terrorizmus ugyanis csak egy kiterjedtebb problémarendszer tüneteinek egyike, s katonai úton talán tünetmentessé lehetne tenni az iszlám világot feszítő problémákat, de semmiképpen sem lehet azokat pusztán katonai eszközökkel megoldani. Első lépésben párbeszédre és kompromisszumkészségre van szükség mindkét oldalon.

Véleményemet vitaindítónak szántam, mivel szerintem hiányzik az érdemi társadalmi vita. A felismerhetetlenségig leegyszerűsített információk sokkal inkább lehetnek előítéletek, a meg nem értés és az idegengyűlölet forrásai, mint a nyitottságé és megértésé.A szerző iszlámkutató