Orwell vs. gulyáskommunizmus

A Focus ügynökség egy friss közvélemény-kutatásából, melyet a „győzedelmes február”, vagyis a csehszlovák kommunisták 1948-as hatalomátvételének 70. évfordulója kapcsán készítettek, mindenesetre az derül ki, hogy az idősebb korosztály jelentős része továbbra is egyfajta bizarr utópiaként tekint vissza azokra az időkre, amikor – szerintük – olcsóbb és finomabb volt a kenyér, mindenkinek volt munkája, nem voltak kirívó egyenlőtlenségek (értsd: mindenki Trabanttal vagy százas Škodával járt), és bár mindenki lopott, mégsem hiányzott soha semmi stb. stb.

A legfurcsább az, amikor olyanok sírják vissza a „szocit”, akiknek most jobban megy, mint akkoriban.

Aztán vannak az ifjak, középiskolások, egyetemisták és fiatal értelmiségiek, akiknek közvetlen tapasztalatuk már nincs a régi rendszerrel, ezért jobbára a történelemkönyvekre, egyéb olvasmányokra, filmekre, esetleg a szüleik, nagyszüleik elbeszéléseire, sztorizgatására hagyatkozva raknak össze maguknak egy képet a szocializmusról (ahogy e sorok írója is). Ez a kép általában jóval komorabb, mint az idősebb generációké. Aki olyan olvasmányélményekből kiindulva próbálja meg elképzelni az akkori életet, mint például George Orwell Állatfarmja vagy az 1984, annak teljességgel érthetetlen, hogy a fent említett felmérésben résztvevők közül sokan úgy vélik, akkoriban összetartóbb volt a társadalom, az emberek kevésbé voltak irigyek, és többet segítettek egymásnak. Hogy micsoda?! És a besúgóhálózat, a feljelentgetések, a megfigyelés, az egymás utáni kémkedés? Akkor ez mind csak kamu, egy elszállt angol firkász zavaros képzeletének szüleménye?

Nem, nem az, de sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy Orwell regényei fikciók, melyek nem is kizárólagosan a kommunizmusról, hanem egy sohasem létezett (és remélhetőleg soha meg nem valósuló) szörnyrezsimről szólnak, amelyben nyilván visszatükröződött az író korát meghatározó hitleri és a sztálini diktatúra jó pár eleme is. Arról sem érdemes megfeledkezni, hogy szüleink a diktatúra „lájtosabb” változatát élték meg a hetvenes, nyolcvanas években, amit Magyarországon gulyáskommunizmusnak becéztek. A vasmarokkal fenntartott személyi kultusz akkor már a múlté volt, és egy bíráló megjegyzésért már nem járt automatikusan több évtizednyi kényszermunka vagy kötél, hanem „csak” némi rendőri zaklatás, rosszabb esetben elbocsájtás. És valóban, volt mindenkinek munkája, az már egy másik kérdés, hogy hányan voltak, akik ténylegesen csináltak is valami értékelhetőt a munkaidejük alatt.

Végül nem árt észben tartani azt is, hogy az olcsóbb kenyérért mi mindent kellett feláldozni, a vélemény szabadságától az utazási lehetőségeken át a vallásszabadságig. Vagyis úgy általában a szabadságot.

Bár a szocializmus lassan harminc éve megbukott, az említett felmérés is bizonyítja, hogy a szocialista mítoszok makacsul tartják magukat továbbra is, gátat vetve annak, hogy végre lezáruljon a rendszerváltás a társadalomban és a fejekben, az új rendszer pedig ne csak papíron legyen demokratikus. Hogy ezek a mítoszok ne öröklődjenek tovább apáról fiúra, anyáról leányra, mindannyiunk felelőssége, de leginkább talán az oktatásé.

A történelemtanárok feladata lenne ugyanis, hogy a túlontúl utópikus vagy éppen disztópikus képzeteket egy objektív, valós korképpel helyettesítsék, melyből ugyanakkor mindenki számára egyértelművé válik, hogy egy diktatórikus rendszer minden, csak nem a létező világok legjobbika.