Örökkön örökké

Mintha megállna az idő és összeérnének az élők és a holtak. A levelek a hajladozó gyertyalángok táncát járva aláhullanak, a fák csupasz águjjai az ég felé nyúlnak és a titokzatos fény mindent átölel. Lassú mozdulatok érződnek. Imára kulcsolódik a kéz. Keveredik az égő viasz és a kormolódó kanóc füstös szaga a krizantémok hideg illatával, a fény a sötétséggel. Kirajzolódnak angyalarcok és sírfeliratok. „Voltam, mint te, leszel, mint én”.

Itt vagyunk és rájuk emlékezünk. Mi, a hátrahagyottak, akik mind-mind elveszítettünk valakit, és a szeretteink odaátról. Tántoríthatatlanul hisszük, hogy legalább itt és most, az óriás gyertyafényburok egyszeri, transzcendens dimenziójában, láthatatlan és megmagyarázhatatlan szálakon néhány pillanatra újra kapcsolatba léphetünk. Kimondatlanul is mondani kezdjük, mi történt a gyerekekkel. „Ha látnád őket, büszke lennél rájuk. Az egyik ízig-vérig bölcsész, igazi professzor-palánta, milyen jókat beszélgettetek! A másik programozni fog. Emlékszel? Már akkor is ő állította be a mobilodat, mikor még kicsi volt. Mosolyogtál… Nagyon hiányzol!”

Ilyen volt egymásra rakódó századokon át az ünnep, és ha a jogkövető, felelős polgárok betartják az országos teszteléssel vegyített kijárási tilalmat Szlovákiában, 2020 lesz a legelső év, amikor mindenszentek hétvégéjén nem gyúlhatnak mécsesek sok temetőben. Hogy aztán hétfőn végre legalább azok, akiknek negatív lett a tesztjük, (talán szabadságot kivéve) kilátogathassanak a sírkertekbe. Vagy akkor sem, vagy addig is…

Nehéz követni a mostanában gyakorta tiszavirág-életű rendelkezéseket. Közben ez lehet az az év, amikor egy új síremléket a járvány jelképes pillanatából is örök márványba véshetnének, hiszen a kórházakban készült sok-sok megrázó fotó között akad egy különösen megrendítő. Az intenzív osztályon, lélegeztetőgépre kötött beteg mellett ül teljes védőfelszerelésben egy ápoló, és gumikesztyűben fogja a haldokló kezét időtlenül, miközben körülöttük nyüzsög az egészségügyi személyzet. Igen, gyakorta a hozzátartozók támasza nélkül kell most átkelniük a harcot feladó Covid-betegeknek a kórházakból a túlsó partra. Nem simíthatják meg fiaik, lányaik az idős szülők kezét. Legfeljebb ők a szeretteik arcát, immáron testetlenül, az álmok magányában, mégis a „Velem volt!” érzésének cáfolhatatlan bizonyosságával. A névtelen, tetőtől talpig védőruhás, gumikesztyűs ápoló a fotóról, akit szintén hazavárnak a hosszú, veszélyes műszakok után, és aki talán maga is gyászol valakit, váltotta meg akkor, abban a pillanatban az esendő hátrahagyottakat. Akik most otthon gyújtanak gyertyát, és kimondatlanul is mondják, újra és újra: „…mennyire hiányzol! Örökkön örökké.”