Olaj és homok a világgazdaságban

Az 1990-es évektől zajló csaknem megszakítatlan és rendkívül gyors tempójú világgazdasági konjunktúrát egy sor tényező összejátszása tette lehetővé. Ezek közül messze a legfontosabb az volt, hogy az ázsiai országok, mindenekelőtt Kína, olcsó tömegtermékekkel árasztották el a világpiacot. A liberalizált, egyre kevésbé korlátozott nemzetközi kereskedelemnek köszönhetően az olcsó import a fejlett országokban segített alacsonyan tartani az áremelkedést. Ez elősegítette, hogy az árstabilitás felett őrködő nemzeti bankok alacsonyan tartsák a kamatlábakat, ennek köszönhetően viszont olcsó hitelek áramlottak a gazdaságba, tovább pörgetve a növekedés tempóját. Egyszerre nőtt lendületesen a gazdaság, volt alacsony az infláció és a munkanélküliség, és mindez szabad tőkeáramlás, nemzetközi árucsere mellett. Az efféle kombinációkat a közgazdászok korábban elképzelhetetlennek tartották.

A tavalyi évtől kezdődően azonban a növekedés alappillérei megroppanni látszanak. Az export lendületes növekedése és a viharos tempóban növekvő hazai kereslet által egyaránt fűtött fejlődő országok, főként Kína egyre nagyobb mértékben váltak termelőből fogyasztóvá (is). Egyre több nyersanyagot, élelmiszert, kész terméket fogyasztanak, s mivel a kereslet rohamos bővülése meghaladta a kínálat emelkedését, a világpiaci árak elindultak felfelé, mégpedig gyors tempóban. A kőolaj hordónkénti ára a 2005 eleji 40 dollár (és az 1998-as 10 (!) dollár) körüli értékről mára 140 dollár közelébe emelkedett. De drámai mértekben nőtt az élelmiszer, az építőanyag és más energiahordozók ára is. Míg 2006–2007-ig a fejlett országok (az olcsó termékeken keresztül) gyakorlatilag dezinflációt importáltak Kínából, miközben mindkét fél élvezte ennek előnyeit, addig a közelmúlttól már inflációt importálnak. A felfutó kínai fogyasztás révén elszabadult világpiaci árak miatt most a nyugati országokra is növekvő inflációs nyomás nehezedik. Ráadásul sem Kína, sem a Nyugat nem tudja igazán befolyásolni az emelkedő árakat, jórészt passzív elszenvedői a külső ársokknak. Mivel a világpiaci árvágta az infláció elszabadulásával fenyeget, a nyugati jegybankok ráléptek a monetáris fékpedálra, sorozatosan emelve, vagy viszonylag magas szinten tartva a kamatokat. Ez azonban oda vezetett, hogy kiszáradt a pénzcsap, a folytonos áremelkedésre, biztos olcsó hitelekre és nagymértékű beruházásokra rászokott nyugati ingatlanpiacok jelentős része például bedőlt a megváltozott környezet hatására, magával rántva vagy alaposan megkopasztva jó néhány pénzintézetet. A külső ársokkok és a belső ingatlanválság hatására Amerika gazdasága, de számos európai országé is erősen belassult, de a száguldó árak a fejlődő országokban is egy sor nehézséghez vezettek. A legnehezebb helyzetben természetesen a mind élelmiszerből, mind energiahordozókból behozatalra szoruló legszegényebb országok vannak.

A világgazdaság fogaskerekei közé szóródott homok helyett újra olajozottságra, jórészt alacsonyabb olajárakra lenne szükség. Rövidtávon nagy árcsökkenést az okozhatna, ha a jelentős gazdasági hatalmak többsége a gazdasági visszaesés vagy stagnálás állapotába kerülne, ezt azonban aligha akarhatja bárki is. Így marad a hosszabb távon a piaci alkalmazkodásba vetett remény: a magas árak miatt új források áramlanak az energiahordozók kutatásába, új lelőhelyeket tárnak fel, más anyagokból (olajpala, olajhomok) is olajat állítanak elő, illetve egyre több alternatív forrással próbálják kiváltani a fekete aranyat. Ez azonban csak évek múlva hozhat igazi eredményt, ráadásul rugalmas, alkalmazkodó piaci szereplőket követel. A nagy olajtermelő országokban azonban az energiaágazatra alaposan rátelepedett az állami szektor, amiről minden elmondható, csak az nem, hogy rugalmas, hatékony és innovatív lenne. Így a piaci logika nem érvényesül. Hiába szárnyalnak az árak, a kitermelés nem nő – lásd az orosz, iráni, venezuelai olajszektort. Így tovább pörög a homok, de nem a homokórán, hanem a világgazdaság fogaskerekei közé.