Obama: a naivitás diadala

Ha tehát az Egyesült Államok új elnöke őszintén „kezet/békejobbot nyújt”, „feltételek nélkül kész tárgyalóasztalhoz ülni”, „levelet ír” vagy „videóüzenetben fordul” az ellenséges országok népéhez és/vagy vezetéséhez, akkor elindíthat egy olyan folyamatot, amelynek vége a kapcsolatok látványos javulása lehet. Megoldódhat a több mint fél évszázada megoldhatatlan izraeli–arab konfliktus, Észak-Korea és Irán lemondhat atomprogramjáról, Kuba demokratizálódhat, meg lehet egyezni a tálibokkal, szót lehet érteni a zsidókat és a Nyugatot gyűlölő radikális iszlamistákkal.

A Barack Obama új stílusába vetett hit csak arról feledkezik meg, hogy a nemes gesztusok és diplomáciai technikák sikeréhez az is kell, hogy a másik fél is érdekelt legyen a viszony javításában – ehhez meg főleg az kell, hogy érdekei ezt kívánják meg. Ezzel el is érkeztünk a legnagyobb buktatóhoz. Az észak-koreai, iráni, kubai vagy venezuelai vezetésnek ugyanis az elsődleges érdeke a hatalom megtartása, az iszlamista fanatikusoknak meg a Nyugat elleni szent háború folytatása. Legyen ez tisztán hideg hatalmi kalkuláció vagy politikai, vallási fanatizmus, esetleg a kettő együttes következménye, a végeredmény ugyanaz: a nyugati világ ellenségeinek nem érdeke az Amerikához fűződő viszony javítása. Ennek oka legfőképp az, hogy a demokratikus közösség – beleértve a washingtoni vezetést is – saját elveiből kiindulva partnereitől az emberi jogok és a demokratikus játékszabályok legalább részbeni betartatását szokta megkövetelni. Ez az, amitől minden diktátornak borsódzik a háta. Az iráni ajatollahok, Kim Dzsong Il, Hugó Chávez vagy a Castro fivérek nagyon is jól tudják, hogy a részleges demokratizáció, netalán annak kiterjesztése hatalmuk összeomlásához, legalábbis látványos meggyengüléséhez vezetne. Nekik létérdekük a bármiféle belső, hazai ellenállás elfojtása, akár a legdurvább módszerekkel is. Ezt gyakran meg is teszik, aminek ki kell váltania a demokratikus országok tiltakozását – előbb vagy utóbb az Obama-adminisztrációét is. Itt be is zárult a kör, az amerikai nemtetszést a belügyekbe való beavatkozásnak tekintik, majd jöhet a vád: Obama is olyan, mint Bush, Amerika úgyis imperialista, elnyomó nagyhatalom.

A diktatórikus vezetés hatalmát általában külső és belső ellenségek kreálásával és stratégiai zsarolási eszközökkel igyekszik bebetonozni. Az iráni ajatollahok ezért továbbra is rendszeresen uszítani fognak Amerika és Izrael ellen, meg Kim elvtárssal együtt szorgosan dolgoznak az atombombájukon. Obama gesztusaira ellenzéki aktivisták vagy amerikai újságírók letartóztatása, rakétakísérletek, urándúsítás, retorikai kirohanások formájában érkezik a kevésbé diplomatikus válasz. Kérdés, milyen következtetést von le ebből Obama támogatóinak tábora. Az egyik lehetőség az, hogy belátják, ha már az általuk rajongásig szeretett új elnöknek sem sikerül áttörést elérni a kapcsolatokban, akkor a másik oldalon van a hiba. Vagy kiábrándulnak Obamából is, és továbbra is naivan hisznek abban, hogy a világ megváltható, s ehhez elég a nyugati országok jóakarata.