Az elnök, aki 31 napig volt hivatalban és az elnök, aki rettegett a villanykapcsolóktól

Egyébként az egymást követő ciklusokat egy elnökségnek tekinti az amerikai história: a közelmúltban például Bill Clintonnak (42.), George W. Bushnak (43.) és Barack Obamának (44.) is sikerült a folytatólagos duplázás. A leghosszabb ideig hivatalban lévő elnök Franklin Delano Roosevelt volt (32.), akit zsinórban négyszer választottak meg (1932, 1936, 1940, 1944), bár 1945 áprilisában bekövetkezett halála miatt az utolsó ciklusát értelemszerűen nem tölthette ki. Mivel az 1951-es 22. Alkotmánymódosítás értelmében legfeljebb kétszer választható meg valaki elnöknek, Roosevelt rekordja pillanatnyilag nem forog veszélyben.

Addig is, összegyűjtöttünk néhány érdekességet az amerikai elnökök 1789-ig visszanyúló történetéből.

A jó elnök kijárja a politika iskoláját

Kiből lesz elnök? Nagy általánosságban mondva: a republikánusok vagy a demokraták jelöltjéből, aki végigküzdötte magát a saját pártja előválasztási körein, és megszerezte a többség támogatását. Ezt megelőzően – a klasszikus modell szerint – végigjárta a pártja szamárlétráját: egy jó egyetemen szerzett diploma (a leggyakrabban jogászdiploma), majd valamilyen junior pozíció után egyre fajsúlyosabb választott hivatalokat töltött be, mielőtt csúcstámadásra indult volna. Az idei jelöltek közül Kamala Harris például precízen hozta a papírformát: politikatudományt, közgazdaságot tanult, majd jogi doktorátust szerzett a Kaliforniai Egyetemen. Tanulmányai alatt egy ideig Alan Cranston szenátor mellett gyakornokoskodott. Később kerületi ügyész, majd San Francisco főügyésze lett, 2010-ben pedig megválasztották Kalifornia legfőbb ügyészének. 2017 és 2021 között Kalifornia demokrata szenátora volt. 2020-ban elindult a Demokrata Párt elnökjelöltségéért, de az előválasztás előtt visszalépett, ellenben elfogadta Joe Biden felkérését, így végül az ő alelnökjelöltjeként futott neki a választásnak. 2021 januárjától az USA alelnöke.

Ehhez képest Donald Trump 2016-ban ebben az értelemben a rendszeren kívülről érkezve szántotta fel a republikánus térfelet, és úgy sikerült megszólítania az új idők új szavazóit, hogy korábban semmilyen választott hivatalt nem töltött be. Ez pedig majdhogynem egyedülálló az elnöki rendszer közel két és fél évszázados történetében.

A sok unalmas jogász, közhivatalnok között a történelem azért számon tart néhány olyan elnököt, akinek az előéletében valamilyen tisztességes kenyérkereső foglalkozás is felbukkan. Abraham Lincoln fiatalkorában erdőirtásokon, favágóként dolgozott. Alelnöke, Andrew Johnson, aki Lincoln meggyilkolása után lépett hivatalba, eredetileg szabó volt. Az Egyesült Államok 9. elnöke, William Henry Harrison orvosi tanulmányokat folytatott, bár nem fejezte be az egyetemet. Igaz, őt inkább azért szokták emlegetni, mert nevéhez fűződik a legrövidebb elnökség: 1841. március 4-én lépett hivatalba, és kereken egy hónap múlva tüdőgyulladás következtében meghalt. Egyébként ő volt az utolsó olyan amerikai elnök, aki még a brit korona fennhatósága alatt született.

A 19. századon nehéz számon kérni a formális oktatást és képzettséget, a 20. században azonban már eseményszámba mentek azok a jelöltek, akik bizonyos fokú műveltséget feltételező bizonyos társadalmi státusz alól indulva küzdötték fel magukat a politika csúcsaira. Harry S. Truman, aki Roosevelt 1945-ös halálától 1953-ig vezette az országot, ifjú éveiben rövidáru-kereskedéssel próbálkozott, és belebukott. Ronald Reagan sikeres színészkarrierrel a háta mögött vált konzervatív ikonná, majd elnökké.

Mindenképpen említést érdemel Jimmy Carter, Reagan közvetlen hivatali elődje, aki október 1-jén ünnepelte 100. születésnapját, s akire általában földimogyoró-ültetvényesként szokás utalni. Carter pályája azonban ennél izgalmasabb: az annapolisi Tengerészeti Akadémián végzett, majd a haditengerészet atomtengeralattjáró-programjában szolgált, ennek kapcsán atommérnöki végzettséget is szerzett. Apja halála után vette át a családi ültetvény irányítását Georgiában, ott lett kormányzó, majd szenátor, és az 1976-os választáson országos szinten viszonylag ismeretlen jelöltként tudta győzelemre vinni a Demokrata Pártot a Watergate-botrány által megtépázott republikánusok ellenében.

A jó elnök fitt és fiatalos

Politika- és médiatörténeti alap­vetés, hogy az első televíziós elnökjelölti vitával, John. F. Kennedy és Richard Nixon 1960-os összecsapásával valami véglegesen megváltozott a politikai kampányok világában: az est vitathatatlan tanulsága volt, hogy a kép diadalmaskodott a tartalom felett. Az egyébként tartósan súlyos egészségi gondokkal küzdő Kennedy fiatal, energikus, bronzbarna félistennek tűnt az éppen egy fertőzésből lábadozó, sápadt-nyúzott Nixonnal szemben, és innentől senkit sem érdekelt az utóbbi tapasztalata vagy mondandója.

Az elnök(jelölt) kora, egészségi állapota, szellemi frissessége azóta is rendre terítékre kerül a kampányidőszakban: Trump például nyolc évvel ezelőtt meghökkentő sikerrel vetette be Hillary Clintonnal szemben a témát, aztán újra elővette Joe Biden ellenében. A stratégia 2020-ban nem vált be, de Biden idei, összeszedettnek nem nevezhető szereplése végül is oda vezetett, hogy a hivatalban levő elnök saját pártja nyomására lemondott a második ciklus esélyéről.

Az idős elnökjelöltek a koruk kapcsán felmerülő dilemmákat általában jó karban levő, fiatal(abb) alelnökjelöltekkel igyekeznek kezelni. Ronald Reagan, aki első kampánya idején már 69 éves volt, ugyan csak 13 évet fiatalított, amikor az idősebb Busht állítot­ta maga mellé, de Bush a maga idejében már a kölyökképű Dan Quayle-t választotta. Barack Oba ma megengedhette magának, hogy a Demokrata Párt nagy öregjei közül válasszon alelnököt, és Joe Bidennek szavazott bizalmat, de Bidennel szemben kimondott elvárás volt, hogy minden eshetőségre gondoljon, és egy jó generációval lejjebb keresgéljen, amikor az ún. running mate személyét mérlegeli. Most Trump jár hasonló cipőben: ő lesz az USA legidősebben hivatalba lépő elnöke. Alelnökjelöltje, J. D. Vance a nyáron töltötte be a negyvenet.

Normális esetben az alelnök­(jelölt) személye feledhető. Nem normális esetben azonban felértékelődik. Az Egyesült Államokban ugyanis nincs előre hozott elnökválasztás: a győztes párt végigkormányozza a ciklust. Ha az elnök meghal, akkor – tulajdonképpen követhető logika alapján – a vele együtt kampányoló, vele együtt megválasztott alelnöke veszi át a helyét. Ilyen eset többször is előfordult már. A teljesség igénye nélkül: első ízben, 1841-ben a fentebb már emlegetett William Henry Harrisont kellett pótolni, 1865-ben a merénylet áldozatává vált Lincolnt, Franklin D. Roosevelt helyét 1945-ben Harry S. Truman vette át, a dallasi merénylet 1963-ban Lyndon B. Johnsont juttatta az elnöki székbe…

Ennél viszont kacifántosabb helyzet is adódott. Richard Nixon második ciklusa 1973-ban viharosan indult: az év végére egy korábbi vesztegetési és adócsalási ügy miatt lemondott az alelnöke, Spiro Agnew. Az elnök a 25. Alkotmánykiegészítés alapján, a törvényhozás jóváhagyásával a Képviselőház kisebbségi elnökét, Gerald Fordot nevezte ki a helyére. 1974 augusztusában aztán maga Nixon is jobbnak látta, ha önként távozik a hivatalából: attól tartott, a Watergate-ügyben indított Impeachment-eljárás eredményeként megfosztják a hatalmától. Mindennek eredményeként Gerald Ford 1974 és 1977 között úgy lett az USA elnöke, hogy sem elnökként, sem alelnökként nem választották meg.

A jó elnök halad a korral

Az amerikai elnöki rendszer alapvető struktúráit közel 250 évvel ezelőtt találták ki, időnként éri is kritika, hogy egy már régen nem valós társadalom elképzeléseit tükrözi. A közben lezajlott technikai fejlődést azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni, izgalmas követni, hogyan kapcsolták be az egyes elnökök a munkájukba a kor új vívmányait.

A Fehér Ház – vagyis a mindenkori elnök hivatali és privát rezidenciája – alapkövét már 1792-ben letették. George Washington volt az egyetlen elnök, aki soha nem lakott itt, utódja, John Adams költözött be elsőként. A 19. században az elnökök hivatali irodája még a Capitoliumban volt, de a Fehér Ház meglehetősen nyitott otthonként működött, a kilincselők, az ügyes-bajos dolgaikat intézők, a látogatók mindennaposnak számítottak. Az újra és újra átépített, toldozgatott épület nyugati szárnyát a 20. század elején bővítették ki annyira, hogy helyet kapjanak benne az elnök és a kb. 50 fős személyzet irodái.

Millard Fillmore, a 13. elnök nevét nem őrizgetik arany dom­bornyomott betűkkel az amerikai krónikák, de egy apró, ám nem mellékes civilizációs lépést ő eszközölt ki a Fehér Házban: számára készült az első vízöblítéses vécé, és valószínűleg ő kezdeményezte az első teljes funkciójú, hideg-meleg folyóvízzel ellátott fürdőszoba kialakítását is.

A Fehér Ház kifejezést egyébként Theodore Roosevelt tette hivatalossá – ő már ezt nyomtatta az elnöki levélpapírra. Emellett ő volt az első, akinek az elnöksége mellé hivatali gépkocsi is dukált. A feljegyzések szerint Andrew Jackson, a 7. elnök volt az első, aki hivatali ideje alatt vonattal is utazott, míg Franklin D. Roosevelt volt az első, aki hivatalos látogatásaihoz repülőgépre szállt. Ugyanakkor Roosevelt egy vonatos rekordot is tart: hosszú elnöksége alatt állítólag annyit kampányolt és utazott vasúton, mintha tízszer megkerülte volna a Földet.

A modern kommunikáció fontosságát Rutherford B. Hayes tudatosította először, aki már 1877-ben telefont szereltetett a Fehér Házba – igaz, ez akkora újdonságnak számított, hogy egypár évig még nem nagyon volt kivel beszélni. Az elnöki rezidencia 1891-ben kapott villamos világítást, a regnáló elnök, Benjamin Harrison és felesége viszont annyira rettegett a áramtól, hogy soha nem nyúltak a kapcsolókhoz. Ellenkezőleg: munkatársai körében közismert volt Lyndon B. Johnson (elnök: 1963–1969) mániája, hogy rendszeresen végigvándorol a Fehér Házon, és mindenhol lekapcsolja a villanyt.

A Fehér Ház első weboldala 1994 októberében, Bill Clinton elnöksége alatt vált elérhetővé. 

(as)