Nyugat vagy Kelet?

Ennek sokféle verziója került elő az elmúlt időszakban. Németh Zsolt arról beszélt egy konferencián szeptemberben, hogy a kínai fejlődési út sem kizárt. Nem sokkal ezután Orbán Balázs hírhedt 1956-os megjegyzése jött, amely az orosz–magyar kapcsolatról való gondolkodást erősen új fénybe helyezte, miszerint nem kell mindig védekezni ellenük. Majd a múlt héten érkezett a kormánypárti Békés Márton megjegyzése arról, hogy nekünk igazából nem a NATO-ban van a helyünk, hanem Keleten, teljesen tisztán.

A miniszterelnök ugyan megfeddte Orbán Balázst a megjegyzésért, ugyanakkor maga is olyan beszédet mondott egy pár hete, amelyben a „gazdasági semlegességet” mint a „konnektivitás stratégiájának” megvalósulását emlegette. Kicsit bontsuk ki, mit takarnak ezek a szép szavak!

A konnektivitás és a vélt semlegesség ahhoz fügefalevél a magyar kormányzat számára, hogy a kínai, orosz, iráni és egyéb NATO-versenytársakkal üzletelhessen. A gond az, hogy már nem csak magyar üzleti érdekekről van szó, hiszen a nemzeti tőkések védelmét minden uniós tagállam ellátja ezekben a harmadik országokban, ez önmagában nem meglepetés, csak Budapesten kívül ehhez senki se gyárt extra ideológiát.

Ugyanakkor Magyarország a háború kezdete óta aktívan dolgozik a NATO-val szemben kialakult orosz–kínai tengely érdekeinek védelmén, amely nem lenne szükséges a gazdasági kapcsolatokhoz. Az osztrákok is üzletelnek az oroszokkal, a franciák is a kínaiakkal, mégsem kell hozzá gazsulálni a háborús agresszornak. Nem kell politikai szinten törleszteni az érkező „beruházásokat”.

A magyar vétópolitika az unióban, az ukránok aktív szabotázsa a NATO-csatlakozások halogatásával, a békealapból való kifizetések vétójával, az ukrán támogatások folyamatos akadályozásával proaktív módon rombolja a szövetséget: mind a NATO-, mind az EU-tagok együttműködésében ez már nem puszta kerékakasztás.

A Fidesz körül külpolitikában megszólaló emberek, ahogy fent idéztem, mind egyre vadabb módon teszik fel a kérdést, hogy lehet-e, érdemes-e a nyugati blokkon kívül gondolkozni a magyar jövő számára. A Nyugat sem nem makulátlan, sem nem tökéletes, de valahogy a többi közép-európai országnak mégis bevált a recept: ez a legkisebb kompromisszum, amit egy térségbeli ország köthet a nemzetközi kapcsolatokban. Önhitetés azt gondolni, hogy Peking és Moszkva tartósan honorálna kapcsolatokat: ahogy majd változik a geopolitika, úgy lépnek át a kisebb „partnerek” feje felett. És ott nincs másik bő két tucat tagállam, akikkel ki lehet egyensúlyozni a nagy országot. Hiszen az EU-ban és a NATO-ban ez az érdekes a közepes méretű országoknak, hogy összefogva még hallathatják a hangukat az USA mellett is. Ez sosem fog működni Moszkva és Peking vonatkozásokban.