Vélemény

Nyolcvankilenc után harminc évvel

Ok és következmény is a visegrádi országok „sikere”.
Márius Kopcsay

2019. július 8. 10:00

MTI-felvétel

Következmény vagy ok? Az EU csúcsvezetői pozícióinak betöltéséről szóló bonyolult és hosszadalmas egyeztetés egyebek mellett az EP-választási eredmények következménye. Bár az Európa- és rendszerellenes populisták korántsem foglalták el az Európai Parlamentet, a széttöredezéséhez hozzájárultak, aminek következtében még nehezebb a tárgyalás és a konszenzuskeresés.

A következményből pedig újból ok lesz, mert az unióellenesek mindezt bizonyítékként tálalják arra, hogy milyen átláthatatlan az uniós döntéshozatali rendszer. Egyébként meg új erkölcsöket és módszereket vittek be az Európai Parlamentbe ezek az erők, láthattuk ezt Beethoven örömódája, az európai himnusz lejátszásakor is – példa nélküli módon hátat fordítottak az ülésteremnek. 

Nem, nincs ennek semmiféle üzenetértéke, csak sima bunkóság, mint amikor a „drukkerek” kifütyülik az ellenfél himnuszát.

Ugyanígy ok és következmény is a visegrádi országok „sikere”. Politikájuk az ugyancsak lázadó olaszokkal ellentétben nem vezetett semmi eredményre – nem szereztek semmilyen posztot (ó, pardon, Monika Flašíková-Beňová lett az Európai Parlament egyik kvesztora). De hát ha a visegrádiak nem hajlandók európai országok módjára viselkedni, akkor miért is tartaná őket annak a többi. A többiek, a befizető tagállamok jókora összeggel járulnak hozzá, hogy a V4-es országok (és csúcsvezetőik) jobban éljenek, de a felelősséggel és a problémákkal magukra maradnak olyan kérdésekben, mint például a migráció. 

Szlovákia, Csehország, Magyarország és Lengyelország hátat fordít Európának, és közben hátranyújtja a markát, hogy rakják tele uniós támogatásokkal. Hogy aztán azokat úgy használják fel, ahogy Babiš, Orbán vagy Fico akarja.

Elég furcsa képet kapunk, ha összehasonlítjuk a mai helyzetet a harminc évvel ezelőttivel. Akkor Lengyelország és Magyarország felől érkezett a szabadság fuvallata, a Budapest–Varsó expressz hozta el a Husák és Jakeš vezette csehszlovák kommunista skanzenbe. A magyarok és az osztrákok átvágták a vasfüggönyt, Horn Gyula akkori magyar külügyminiszter és osztrák kollégája, Alois Mock fogta a drótvágó ollót 1989 nyarán, konkrétan június 27-én. Lengyelországban a hatalom kénytelen volt tárgyalóasztalhoz ülni a Szolidaritással, a vasfüggöny leomlásával pedig a keletnémetek tömegesen indultak meg Nyugatra.


Milyen reményteli idők voltak azok, tele várakozással – könny szökik azok szemébe, akik átélték őket, és végigtekintenek a mai valóságon.

Hol történt a hiba? Lehet mindez a rendszerváltás utáni fejlemények és a lakosság frusztráltságának eredménye? Ez a frusztráltság az oka vagy a következménye a visegrádi országok mai, nem európai politizálásának? Egyáltalán lehet még rendszerváltásnak nevezni harmincéves időszakot? És akkor hány évig fogjuk még így nevezni? Százig, ezerig?
A szerző a TASR hírügynökség munkatársa

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Krakkói álom: hosszabbítás után továbbjutott a DAC az EL-ben!

Csapdák a last minute utazásokban, avagy hogyan válasszunk jó nyaralást

Felújítják az érsekújvári szociális szállást

Végeláthatatlan kocsisorok a hídlezárás miatt

Száz éve született Szíjjártó Jenő karnagy

Különleges képet készítettek Čaputováról Gombaszögön

Legfrissebb galériák
Olvasta már?