Nyári fárasztás Hongkongban

Akkor pattant el a húr, amikor a Pekinghez lojális kormányzó úgy döntött, hogy megkönnyíti a hongkongi polgárok büntetőeljárási kiadatását a pekingi rendszer számára.

Ennek jelentősége akkor mérhető fel igazán, ha ismerjük a britektől 1997-ben a kommunista Kínához visszakerült városállam sorsát. Akkor 50 évre vállalta Peking, hogy nem fog beleszólni a város belügyeibe: az egy ország, két rendszer elvet fogja követni. Biztosítékot persze már akkor sem lehetett erre kérni, és az idő bebizonyította, hogy a Kínai Kommunista Párt és vezetői számára már húsz évvel később mást jelentett Hongkong, mint visszakerülése évében, az ezredforduló előtt.

1997-ben ugyanis a hongkongi GDP a kínai GDP 27 százalékának felelt meg! Ez ma már csupán három százalék alatt van. A kereskedelemben hasonló az arányok eltolódása: míg korábban sokféle partnere volt a városnak, mára a külkereskedelme fele Kínával zajlik. E számok ismeretében már érthető, hogy 

a hongkongi tárgyalási pozíció folyamatosan romlott, ahogy Peking egyre erősebbé vált. 

A város vezetése ez ellen képtelen volt fellépni, mára pedig már nincs is abban a helyzetben, hogy ezt megtegye.

Ez az első fontos tanulság: a hongkongi elit 1997-ben egy tudatos és kemény taktikával ezt az egyensúly-eltolódást elnyújthatta volna. Mostanra viszont nincs alternatíva: az üzletemberek, politikusok többségükben Peking-pártiak, mivel javarészt az ottani dolgoktól függenek. 

A középosztály, a fiatalok és az értelmiség az, amely milliós számban tüntet és küzd korábbi jogaiért, látva, hogy kínai sorstársaiknak ebből jóval kevesebb jut.

Látványos az emberi jogok leépítése. 2014-től kezdve már „előszűrik” a kínai kommunisták a hongkongi (korábban demokratikus) választások jelöltjeit. 2016-ban két megválasztott képviselőt elmozdítottak a parlamenti székéből Hongkongban, mivel függetlenségpártiak voltak. Könyvárusokat tüntetnek el a rendőrök, akik Peking szemszögéből nézve tiltott könyveket árultak vagy csempésztek át a határon. Végül egy kanadai–kínai milliárdost is elraboltak Hongkongban, a Four Seasons Szállodából a kínai hatóságok, azóta is várja a perét a kínai bíróság előtt.

Tetézve az ellentéteket a kínai és hongkongi lakosok közt, a Hongkongba áramló kínai pénz a világ egyik legdrágább városában további áremelkedést okozott, ingatlant vásárolni szinte lehetetlen az emberek nagy része számára. A társadalmi elégedetlenségnek tehát több forrása is van, és egyiket sincs igazán módja vagy kedve kezelni a kínai politikusoknak. Hiszen nem lehetnek engedékenyek Hongkonggal, mert akkor a többi szakadár tartomány is vérszemet kap. Éppen ezért maga a kínai sereg szivárogtatott ki felvételeket arról, hogy mekkora erőkkel állomásozik Hongkong mellett. Az elrettentés a cél, az egyik.
A másik, hogy eközben Kína megőrizze a város függetlenségéből adódó előnyöket: még mindig kereskedelmi és pénzügyi központ, amely csak addig prosperálhat, amíg elhiszik, hogy „más” mint Kína – vagyis Hongkongban a joguralom jobban működik, a szerződések érvényesíthetőek. A hongkongi varázslat azonnal összeomlik, ha a külföldi befektetők a városállam „kínaizálódását“ megállíthatatlan fogják látni.

Ezt a tüntetők is tudják, csakhogy nincs vezetőjük, nincs egységes hangjuk. A pekingi taktika a kifárasztás, és egyelőre úgy tűnik, most is beválik.