Normááális?

A csak reprezentatív funkciókkal bíró szlovákiai elnöki rendszerben lecsapolási jogosítványai nincsenek az államfőnek, de jelezhet hangsúlyokat, adhat morális súlyt bizonyos ügyeknek. A ciklusa végére kissé túlmozgásossá vált Andrej Kiska is ilyesmit akart, meg is mutatkoztak e szerepfelfogás korlátai: kinevezések, törvényaláírások kapcsán előbb-utóbb földharc lesz belőle. Hasonló államfői szereppel próbálkozott Sólyom László is, a kettővel korábbi magyar államfő, és ha elég messziről, kellően hunyorítva nézzük, akkor Áder János is a maga környezetvédelmi agendájával. De Áder jól tudja, hogy Orbánt Sorosnál jobban csak az intézményi autonómia idegesíti: így szavát sem hallhattuk a magyar környezetvédelmi intézményrendszer teljes fölszámolása, vagy a klímacélokat az autóipar kiszolgálásának oltárán feláldozó magyar kormánypolitika kapcsán. 

A čaputovái elit- és establishment-ellenesség a kiábrándult, rendszerellenes szavazók körében esélyes lehet a sikerre, ahogy az őszi önkormányzati választáson is látszott. 

Ellenfelei, akik maguk is az establishment részei, az elitellenesség agendája ellen csak védekezni tudnak.

Ezért igyekeznek őt betolni (nemrég már Bugár Béla is) a klasszikus, konzervatív/ liberális, baloldali kulturális választóvonal mögé: gender, melegek, eutanázia. Kérdés, hogy milyen sikerrel. Az idő ugyanis nem nekik dolgozik.

Ez a tematika a kelet-európai konzervatív társadalmakban ugyan még hozhat szavazatokat, de egyre inkább a radikalizmus, nem a konzervativizmus eszmevilágaként. Tetszik, nem tetszik, a homoszexualitás a világ szerencsésebb felén már csak unalmas szakpolitikai kérdés (melynek, igen, vannak olyan következményei, hogy az állam, az iskola hogyan tartsa nyilván az azonos nemű szülők által nevelt gyerekeket – amit persze csak jókora hazugsággal lehet úgy pertraktálni, ahogy a francia szülő1/szülő2 törvényjavaslat kapcsán pörgött ez a sajtó egy részében: a ballibek már az apa-anya elnevezést is betiltják!). A konzik, úgy tűnik, lenyelték, hogy a melegek ragaszkodnak egy olyan konzervatív jogintézmény megszerzéséhez, mint a házasság. De tudjuk, száz éve még az is elképzelhetetlen volt, hogy nők szavazhassanak. 

Ha igaza van a genderelmélet radikális jobboldali kritikusainak, és a férfi legyen férfi, a nő pedig nő, akkor Irán az ő vezérlőcsillaguk. Ott egy tévétársaság megvásárolta a német Bundesliga-meccsek közvetítési jogát, de nemrég nem adtak le egy mérkőzést, mert női bíró vezette. Ez is a „női szubsztancia“ meg a „normalitás“, igaz, kicsit erősebb az érvrendszer: néha kivégzik az „abnormálisokat“. A széljobb sok helyen, most épp Spanyolországban, a nők elleni erőszakról szóló törvények ellen kampányol (a Fidesz sem írja alá az illetékes isztambuli egyezményt), nekik a normalitáshoz, úgy tűnik, még hozzátartozik, hogy „az asszony verve jó“.

Lehet arról panaszkodni, hogy a Néppártnak már semmi köze a kereszténységhez és a konzervativizmushoz, Ferenc pápának meg pláne, bezzeg Orbán. 

Aki egyébként a „nevető zsidó“ régi antiszemita toposzával kampányol, ami elég rég volt keresztény érték, még ha errefelé bizonyos körökben még mindig megvan az identitásképző ereje. De a szómágiát semmi nem tudja megzavarni: amikor az izraeli miniszterelnök jött Magyarországra, egy nap alatt eltüntették a Soros-plakátokat. Nekik a keresztény-konzervatív éppúgy politikai termék, ahogy a polgár kifejezés volt korábban, amint ezt a Fidesz egyik ideológusa elárulta. Valahogy a kereszténydemokraták esetében (még ha melegházasságban élnek is, mint a CDU egyik elnökaspiránsa), kevésbé van ez az érzésünk. 

Korábban a klasszikus liberalizmust is magába szívta mind a konzervativizmus, mind a szociáldemokrácia, és most, igen, a kereszténydemokrácia balra tolódik (egyébként a szociáldemokrácia is). Az identitáspolitikai balos őrületeket leszámítva ez a változás az emberi jogok terén elkerülhetetlen. Lehet tiltakozni a kereszténység, a nemzet, a hagyomány jobboldali átértelmeződése ellen, és érzelmileg érthető is a megszokott elvesztésétől való félelem, de politikai hajtóerővé csak cinikus politikai kalandorok tudják formálni, amilyen Orbán, vagy ahogy Nigel Farage tette a brexittel.

A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró