Nincs iszlám demokrácia

Paradox módon épp az az Erdogan teszi most ezt, aki egykoron a megtestesítője volt a reménynek, hogy egy iszlamista gyökerű párt (a vezetésével működő AKP) lehet demokratikus, az európai kereszténydemokrácia mintájára. Az a Fethullah Gülen volt ebben ideológia támasza és politikai szövetségese, aki a legmérsékeltebb nemzetközi muszlim mozgalmat (Hizmet – jelentése szolgálat) vezette, vezeti, és olyan tanokat hirdet, mint a nagy vallások közti párbeszéd (a zsidókat is ideértve), a tudományos kutatás szabadsága, a szekuláris állam elismerése (ha az nem üldözi a vallást), a török európai integráció támogatása a hívők mindennapi életében pedig az altruizmus, a kemény munka és a tanulás fontossága. Az iszlám világnak oly nagy szüksége van az ilyen nézetekre, mint szaharai karavánnak a friss ivóvízre.

Csakhogy Gülen jelenleg önkéntes amerikai száműzetésben él, és Törökország a kiadatását kéri. Erdogannal még 2013-ban különbözött össze, az elnök azzal vádolta meg, hogy ő áll az AKP-t behálózó korrupciós botrány miatt nyomozást folytató török igazságszolgáltatás akciója mögött. Jelenleg a török hatóságok már azzal vádolják, hogy „terrorszervezete” áll a július 15-i sikertelen puccskísérlet mögött. Azóta több mint 36 ezer embert tartóztattak le, és 100 ezernél is többet bocsátottak el, főleg a török közszférából. A puccs ürügyén végrehajtott példátlan tisztogatás, amelynek során Erdogan mindennemű ellenségével egyszer és mindenkorra megpróbál leszámolni, egyértelműen a török demokrácia végét jelenti.

Amikor parlamenti képviselőket tartóztatnak le, újságokat zárnak be, újságírók százai vannak őrizetben, akkor ki kell mondani, hogy Erdogan önkényuralomra tör. A legkevesebb, amit az Európai Unió tehetne, hogy megszakítsa a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. Az EU persze vonakodik, mert a török vezetés a menekültáradat lehetséges újraindításával tartja sakkban. De így a hitelességét teszi kockára, és magára hagyja a török demokrácia nem kevés hívét az Erdogan és hatalmi gépezete elleni harcban.

Ez a harc olykor már a sztálini terror abszurditásaira emlékeztet.

Olyan egyetemi tanárokat, hivatalnokokat, katonatiszteket, újságírókat vádolnak „gülenizmussal”, akiknek soha semmi közük nem volt Gülenhez – Erdogannal ellentétben. Ez a világi Törökországból megmaradt elit mindig is Attatürk szekuláris Törökországát védelmezte az iszlám befolyástól. Vagy olyan képviselőket tartóztatnak le a kurdbarát HDP pártból a kurd terrorizmus, főleg a PKK terrorszervezet támogatásának vádjával (a gülenizmus mellett a másik kedvenc ürügy), akik a terrorszervezet merényletének céltáblái.

Erdogan legutóbb azt nyilatkozta, hogy hazájának nem kell mindenáron kötnie magát az EU-csatlakozáshoz, inkább beléphetne az Oroszországot és Kínát is tömörítő Sanghaji Együttműködési Szervezetbe. A politikai fejlődést látva pontosan ebbe az irányba, a diktatúrák felé halad. Ezzel egyébként az Attatürk által megalapozott szekuláris, Nyugat-barát Törökországnak is végleg lőttek, ami komoly gond a NATO-nak is.

Ankara keleti irányváltása tágabb perspektívából nézve újra megkérdőjelezi az iszlám és a demokrácia összeegyeztethetőségéről folyó vitát. Ami elméletben létezhet, arra mindig jó, ha a gyakorlatban is van működő példa (és jó, ha nem elhanyagolhatóan kicsi országban), és épp Törökország volt a kivétel, ami részben erősítette a szabályt. Idáig. Most a teoretikusok valós kutatható alany, de ami rosszabb, az iszlám demokrácia hívei szerte a muszlim országokban követendő példa nélkül maradtak.