Netka néni szvettere

Örülök minden új reggelnek, válaszolta, mert minden nap van valami dolgom. Már előző este eltervezem, mit fogok csinálni. S valóban, minden egyes napon tett valamit, legalább egy keveset. Például kötött néhány sort. Nem sokat, mert fájtak a reumás ujjai és a szeme is könnyezett. Netka néni, mi lesz ez, kérdeztem. Hát szvetter, Zsuzsikám, nézett rám mosolyogva, mintha ez egyértelmű lett volna a félméternyi, barna színű kötésből, de persze az ő képzeletében már ott volt a terv. Akkor eszembe jutott, hogy minek ez a szvetter, ha a Netka néni úgysem fogja fölvenni, hiszen nem jár sehova. Persze nem mondtam ki ezt hangosan, de bölcs asszony volt, kitalálta a gondolataimat. Ha elkészülök vele, ami ezzel a tempóval lehet akár egy év is, somolygott, itthon fogom fölvenni. Hát nem olvasod az újságokban, hogy egy nő otthon is legyen szépen öltözött és ápolt? Magamra veszem, beállok a tükörbe, és örülni fogok, hogy ezekkel a reumás beteg kezeimmel egyáltalán képes voltam valamit alkotni. Netka néni az a típusú ember volt, akiről azt szokás mondani, hogy egyszerű, meg átlag (bár szerintem ilyenek nincsenek, legalábbis én még nem találkoztam velük), mindenesetre az életet nem könyvekből tanulta. Mégis olyan életfelfogása volt, amit ma egyetemeken, vállalkozói kurzusokon tanítanak, s ezzel indul minden ún. motivációs irodalom is. Legyen víziód, legyen terved. Neki volt. Ha csak egy napra szólt is, de megszabta az irányt. Volt miért kezdeni a napot. Volt minek örülni este. De ez nem mindenkinek természetes. Sok, nagyon sok ember éli céltalanul, kormánykerék nélkül az életét, sokan csakis másokat vádolnak az ide-oda hánykolódásuk miatt. Pedig már a római Seneca is megmondta, hogy ha egy hajós nem tudja, melyik kikötőbe igyekszik, akkor neki egyik szél sem megfelelő. Vagy ahogyan Bruce Pandolfini híres sakkedző írja: „Ha terv nélkül játszunk, akkor sok minden történhet, s ezek közül a legtöbb rossz. Ha nyerni akarunk, akkor nem lehet „csak úgy” mozgatni a bábukat, és abban reménykedni, hogy nyerünk. Nincs szükséged tervre, ha megengedheted magadnak a kudarcot”. S hogy mi lett Netka nénivel? Amikor dolgozni kezdtem, már ritkábban tudtam meglátogatni. De az esküvőmre meghívtam. El is jött. Vadonatúj kézi kötésű szvetterben. De nem abban. Egy másikban. Egy fehérben. Mert neki nemcsak terve volt, hanem kitartása is.