Népámítók

A lázadás éve lesz 2017, mondta (pontosabban: nyilatkoztatta ki) nemrégiben egy Kárpát-medencei magyar politikai vezető, aki szeret nagy világpolitikai víziókban gondolkodni. Orbán Viktor szerint kétfajta lázadásról van szó, egyrészt az elhanyagolt, magára hagyott középosztály lázadásáról, másrészt egy nemzeti típusú lázadásról, az Európai Egyesült Államok építgetői, a nagy konszernek, a világelit ellen. Ennek a lázadásnak pedig egyes kormányok állnak az élére, mint az Orbán vezette magyar, vagy a Trump vezette amerikai (és bizonyos szempontból a Robert Fico vezette szlovák kormány is szeretne ebbe a csoportba tartozni). Nem Orbán az első, aki a 2016-ban kibontakozott világpolitikai folyamatokat a nyugati fehér középosztály lázadásaként értelmezi. Akik ezt az értelmezést szeretnék széles körben elfogadottá tenni, ki szokták emelni, hogy a „magára hagyott” nyugati fehér középosztálynak le kell számolnia a liberális demokrácia, a politikai korrektség, az emberi jogi és más civilszervezetek képmutatásával, mert ezek tehetnek arról, hogy csak egy szűk társadalmi réteg akarata érvényesül a nyugati demokratikus világban. Orbán ráadásul odáig megy, hogy a mostani nyugati rendszereket liberális nem-demokráciáknak nevezi. Itt azért álljunk meg, és nézzünk egy kicsit körbe. Mi történt azokban az országokban, ahol elindult a „nagy lázadás” a megboldogult 2016-os évben? Nagy-Britannia. Egy hajszálnyival többen szavaztak az EU-ból való kilépésre, mint a maradásra. A brexitpárti vezetők maguk is megijedtek a győzelemtől, amelyet elképesztően hazug és vulgáris kampány előzött meg. A brit gazdaság azóta gyengélkedik, aminek hosszabb távon inkább a britek, mintsem az EU ihatja meg a levét. Ennyit a nagyszerű lázadásról. USA. Bár három millióval többen szavaztak a demokraták jelentette folytonosságra, mint Trumpra, az utóbbi – alighanem maga is meglepődve – győzött. Győzelmét egy hazug és vulgáris kampány előzte meg, amibe az orosz titkosszolgálat is beszállt Trump oldalán. Az új konzervatív kabinetet dúsgazdag vállalkozók, nagyvállalatok vezetői és idős tábornokok alkotják. Valószínűleg az egyik leglázadóbb intézkedésük lesz, hogy rásegítenek egy lapáttal az éghajlatváltozás gyorsulására, amivel újabb löketet adhatnak a szegény népek migrációjának. Ennyit a nagyszerű lázadásról.Az emberek persze szeretik, ha hősöknek állítják be őket. Olyan hősöknek, akik újra naggyá tehetik hazájukat. Ehhez pedig még csak fegyvert sem kell ragadniuk, elég, ha egy szolid „fülkeforradalmat” képesek végigcsinálni. Ezzel aztán igazán nem veszíthetünk semmit, gondolják a „lázadók”, és ettől fogva már egy igazi karakán szabadságharcos néz rájuk vissza a fürdőszobatükörből. Természetesen marhaság vagy naivitás volna azt állítani, hogy ma a nyugati demokráciák tökéletesen működnek, és semmiféle korrekcióra nincs szükség. A középosztály arra irányuló törekvését sem szabad elbagatellizálni, hogy nagyobb szelet jusson neki a gazdasági haszonból. Viszont egyáltalán nem tartunk ott, hogy lázadni kellene. A nyugati liberális demokráciákban a politikai erők szabad versenye folyik, mindenki olyan pártra szavazhat, amelyik neki megfelel, választhatja az államnak nagyobb szerepet szánó baloldalt vagy a piacot preferáló jobboldalt, az egyén helyzetét erősíteni kívánó liberálisokat vagy a közösségeket támogató konzervatívokat; ezekben az országokban a tömegigény megteremti a neki megfelelő pártokat, így a lázadásra nem marad tér. Persze sehol nem steril a közélet, vannak botrányos helyzetek, amelyek megmozgathatják az embereket, de a liberális demokrácia, mint rendszer ellen lázadni annyi, mint a szabad választás lehetősége ellen lázadni. Ez a rendszer ugyanis magában foglalja a hatalom ellenőrzésének elvét, azaz lehetővé teszi, hogy a lázadást alkotmányos keretek között folytassák le a polgárok, mint mindennapi jóleső tevékenységet. Igazán lázadni elnyomó rendszerek ellen szokás, miután az emberek felismerik, hogy elnyomják őket, például azáltal, hogy rosszabbul élnek, és nem tudják gyakorolni a szabadságjogaikat. Akár hisszük, akár nem, soha a világtörténelemben nem éltek ennyien ennyire jól, mint a mai nyugati demokráciákban. Magunkat is ide sorolva. És megismételve: a helyzet természetesen távolról sem ideális, a rendszereink folyamatos korrekcióra szorulnak. De ez nem a lázadás kora. Sokkal inkább talán a szemfényvesztésé. Könnyen befolyásolható tömegeket vezetnek meg korrupt, hataloméhes, gátlástalan egoisták, visszaélve a demokratikus rendszerek nyitottságával. Most azt akarják elhitetni ezekkel a tömegekkel, hogy ha lerázzák magukról a nyitott, demokratikus rendszereket, jobban fognak élni. Azt kérik tőlük, önként nyújtsák át szabadságuk kulcsát. Megoldásokat nem kínálnak, csak „változást”. Új rendet akarnak, ahol ők – akik a nép valódi képviselőinek tartják magukat – lesznek az új elit, és egyedül az hajtja őket, hogy ezt az új rendet a lehető legszilárdabbá tegyék. Kedves „lázadók”: vigyázni kellene, nehogy ismét hoppon maradjatok.