Nemzeti fejszék

Mindig azt szoktam mondani, a szlovák nacionalizmusnál csak a magyar nacionalizmus dühít fel jobban. Dühít, mert szégyellnem kell magam. Slotáért és más, a nemzeti identitás bizonytalanságait személyes csorbaságként megélő vihart aratókért szégyenkezzenek a szlovákok. A magyar nagyság világrengető hatásait hangsúlyozó elvakultakért pirulok én, önként, bár nem szívesen. Léván az ötven év alatt az etnikai határt maga alá engedő városban a történelem szerteszét kunkorodó hagyományai a vár gyűjtőlencséjében gubancolódnak laza szövedékké, a múlt tarka rongyszőnyegévé. A gótikus vár romjai alatt tartott várnapokon idén vendégek voltak a magyar lovasíjász-hagyományokat bemutató „ősmagyarok” is. A lovasok magyar neve nemzeti lélekrángásra késztetett egy férfit. A nemzetiség természetesen vállalás kérdése, de ez a férfi első pillantásra bizonyította, bizony volt itt valaha népek olvasztótégelye, s olvadnak globalista ötvözetté manapság is nemzetek fiai és lányai. Mélyen ülő szemek, erős, fekete szőrzet, fekete haj, magas, erős csontú alkat. „Előszedjük a valaškákat, és megmutatjuk nekik” – morogta félig viccbe fojtva a hirtelen újra felrepedt „ezeréves” seb okozta bánatot. Persze egy látványos ősmagyar és díszszlovák wrestling bizarr gondolata a magamfajta cinikus állat képzeletét egy pillanat alatt (ál)történelmi csatatérré változtatja. A juhok gyapját a futó állatról lekanyarító szittya szekercék és a turul leheletét is kettészelő fokosok öntudatos nemzeti szikrákat szórnak egymás érces testét csókolva. Eszembe jut viszont, hogy a besztercebányai vitéz milyen gondosan ejtette ki a magyar neveket, a korrekt tájékoztatást és a kolléga tiszteletét, valamint a bárhova tartozás teljesen természetes mivoltát szem előtt tartva. Néhány perc múlva ugyanezt a férfit pillantom meg most már nagyobb társaságban. „Ezzel az erővel a fasiszták is itt menetelhetnének, s bemutathatnák, hogyan deportálták a zsidókat” – érzelmet nem éreztem a hangjában, egyszerűen mondta ki a szavakat, nem volt indulat, fröcsögés, nyilvánvalóan nem tudatosította a szavai súlyát. Vagyis egy fenét, igenis tudatosította, meggyőződése, hogy magyar hagyományok és fasizmus közé még egyenlőségjel sem való, hiszen külön se vált soha ez a két fogalom. S ebben a pillanatban úgy éreztem, valami történik velem, szlovák vagyok én is, szlovákként hallom meg, emésztem ezt a mondatot. És rettenetesen szégyellem magam. Majd előmerészkedik szlovák énem mellé a magyar mivoltom, zokogva egymás vállára borulnak, s arra sem rezzennek össze, hogy a hátuk mögött egy kövön megcsörren az egymást karoló kezekből kieső szekerce és valaška.