Nemsokára iskola

Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de nemsokára kezdődik az iskola. Nem mintha az iskolát az ördög művének tartanám. Én nem. De sokan igen. Néha az az érzésem támad, hogy manapság az iskola egy kínzóeszköz, ahol szadista tanítók ódon módszerekkel hülyeségeket tanítanak a szegény gyerekeknek, s így ezek a szabad lelkek a sorozatosan átélt traumák miatt örök életükre megnyomorodnak és önbizalomhiányban meg ki tudja, még mi mindenben fognak szenvedni. „Képzeld el, verset kell neki tanulni, képzeld el, fejből, hát mi haszna lesz neki abból az életben“, kiabálja felháborodva egy anyuka a mobil túlsó oldalának a Billában, a pénztárnál sorakozva. Vagy két szülőpár – a változatosság kedvéért a villamoson – azt oldja, micsoda baromság, hogy még a 21. században is vannak tantárgyak, amelyeknek a való élethez az égadta világon semmi közük, mint mondjuk a történelem, mert hát kit érdekel az, hogy mi volt régen, hiszen mi nem a régben, hanem a mában élünk. Na, de az a matematika, fizika is, amit tanítanak, kontráz az egyik apuka, hát annak sincsen semmi haszna, programozni tanítsák meg a gyereket, meg kommunikálni, hogy érvényesülni tudjon! Mellesleg ott vannak velük a gyerekeik is, közülük a legkisebb vadonatúj iskolatáskával a hátán riadtan hallgatja a felnőtteket. Megfigyeléseim szerint (amelyek persze nem reprezentatívak, így nem is általánosíthatók) sok szülőnek kész receptje van arra, hogyan kellene kinéznie a jó iskolának.  Ezeknek a recepteknek két közös nevezője van. Az egyik, hogy mindenki a saját gyerekéből indul ki. A másik, hogy sosem az a jó iskola, ami éppen van, hanem az, ami éppen nincs. Pontosabban lehet, hogy van, de mindig valahol máshol. A település másik végén, a másik településen, a világ másik oldalán, illetve némely szülői igényeket tekintve tényleg nincs, és soha nem is lesz.  Csakhogy az igazi iskolában nem csupán egyetlen gyerek van, a sajátunk! És képzeljük el a pedagógust, akitől elvárják, hogy figyeljen oda az összes gyerek speciális igényére, ami egyébként nem ritkán nem is a gyerek, hanem a szülő speciális igénye, és akkor még ott vannak neki a ténylegesen speciális igényű gyermekek, merthogy integráció van, asszisztens nem mindig, és ha van is, nem mindig van benne köszönet. És akkor jönnek a panaszok, hogy miért nem foglalkozik eleget és személyre szabottan a gyerekünkkel. Hát elveszik a tehetsége!  Biztosan van ebben igazság. De egyszerre ennyi igényt kielégíteni csaknem lehetetlen. Ugyanakkor persze van rossz tanító, sok. De vannak jó tanítók is, sokan. S néha talán elég lenne, ha hagynánk őket nyugodtan csinálni azt, amit szeretnek, amihez értenek: tanítani. Pluszterhek és szülői beavatkozások nélkül.