Nem nyerő a liberális politika

De a választások érdekes mozgásokra is rávilágítottak a német belpolitikai palettán, aminek szintén lehetnek összeurópai vonatkozásai. Az egyik szenzáció mindenképpen az, hogy az eddig a CDU/CSU-val közösen kormányzó liberális FDP – 64 év után – kiesett a szövetségi törvényhozásból, bár négy évvel ezelőtt még több mint 14 százalékot szerzett. Arról van-e szó, hogy a nagyobbik párt felmorzsolta a kisebbik partnert, vagy általánosabb tendencia is húzódik e mögött? Valószínűleg mindkettő igaz. Az FDP-nél sokkal erősebb SPD is kipróbálta már Merkel „halálos ölelését”, viszont a szabad demokraták az utóbbi négy év alatt teljesen elveszítették az arcukat, semmit nem mutattak fel, s ha láttatták is magukat, akkor csak a botrányaikkal.

A német liberálisok mélyrepülése nem egyedi jelenség. Amikor Nagy-Britanniában megalakult a konzervatív–liberális koalíció, a liberálisok még 20 százalék fölött álltak, de mára ez a felére csökkent. Ha David Cameron mond valamit, arra odafigyel a világsajtó. Nick Clegg liberális pártvezér és miniszterelnök-helyettes még a kis hírekben sem szerepel, ezért mára a liberális táborban egyre erőteljesebben fogalmazódik meg: a konzervatívokkal való közösködés óriási hiba volt. Mások abban látják a fő okot, hogy Cleggnek a kormányban mutatott teljesítménye színtelen és súlytalan.

Mellesleg a valóban liberálisnak nevezhető erők Kelet-Európában sem tudtak megkapaszkodni, Szlovákiában például Dzurinda mesélhetne sokat arról, hogyan kell valakit időzítve felfalni, Magyarországon az MSZP-vel való szövetkezés épp úgy felőrölte az SZDSZ-t, miként a másik oldalon a Fidesz bedarálta a kisgazdákat. Tájainkon a liberalizmust előszeretettel jellemezték amolyan „se hús, se hal” politizálásnak, szűk városi értelmiségi csoportok gittegyletesdijének.

Németországban és Európa más országaiban nem csak erről lehet szó. Amióta nyilvánvaló, hogy a pénzügyi és gazdasági válság nem átmeneti jelenség, az európai polgár nem simulékony, hanem határozott megoldásokat vár el. Vagy markáns baloldali, vagy markáns jobboldali megoldásokat. Németországban ezért erősödtek a nagy, néppártnak nevezett formációk, a CDU/CSU nagyon, 9 százalékkal, az SPD kevésbé, 2,5 százalékkal.

Általános jelenség Európában a szélsőjobb erősödése is, Németországban szerencsére nem ez történt, ott egy új, euroszkeptikus párt ért el hatalmas sikert. Bár az áprilisban alakult AfD nem jutott be a Bundestagba, de annyi szavazatot szerzett, mint az „ősöreg” FDP. A magát markánsan megjelenítő AfD 2,1 millió szavazójából közel ötszázezer a korábbi FDP-hívek száma. Az AfD a német nemzeti érdekekkel érvel a gazdaságpolitikában, amikor pl. elutasítja a „lusta görögök” megmentését a német adófizetők pénzéből. De jó ideje már Merkel is ezt teszi, amikor a német jólét stabilizálása mellett csökkentené Brüsszel kompetenciáit, elutasítja az eurókötvényeket és erőteljesebben akarja ellenőrizni a sokmilliárdos mentőcsomagok felhasználását.

A tanulság: a választópolgár értékrendjében nem a több Európa eszméje a nyerő, hanem a nemzeti érdekeké. Ez nem feltétlenül jó a kisebb, gyengébb tagországok számára, de mindenképpen alkalmazkodniuk kell hozzá.