Nem a romák kiváltsága a nyomor, a szegénység

Akkor természetesen senki nem figyelt fel a tevékenység társadalmi veszélyességére, mostanában, a roma megmozdulások kapcsán jelentős sajtóvisszhangot kapott néhány kicsi halacska letartóztatása, ami az agyonmanipulált közvéleménynek azt sugallja, hogy a kormány ura a helyzetnek. A mátyusföldi uzsorások elfogásának hírére nyilván örömtáncot jártak mind a szepességi, mind a sárosi romák, hiszen megszabadultak a mételytől, vége az aggódásnak, vége a nyomornak.

Az Európai Parlament által 2004. január 15-én beterjesztett és most elfogadott, a tíz csatlakozó ország felkészültségét taglaló országjelentésben Szlovákia kitűnő bizonyítványt kapott, mindössze a 108. bekezdésben hívja fel az érintettek figyelmét az országot eluraló korrupcióra, a 109.-ben pedig az itt élő romák megoldatlan helyzetére, illetve arra a gyanúra, hogy a roma asszonyokat sterilizálják. Más, nyomasztó problémáról az EP nem értesült, így a dokumentumból arról sem szerezhetünk tudomást, hogy Szlovákia lakosságának több mint 20 százaléka a szegénységi küszöb alatt él – ha a létnek ezt a formáját még emberi életnek lehet minősíteni –, mint ahogy arról sem, hogy földrajzilag milyen területi megoszlásban található a nyomorgók többsége.

Ha cinikusak volnánk, azt mondhatnánk, hogy a szociálisan elesettek tömegei azoktól a gyorsforgalmi utaktól délre és keletre élnek, amelyek az elkövetkezendő 15 évben nem épülnek meg, ami egyben azt is jelenti, hogy szükséges infrastruktúra hiányában ebben az időszakban, ebben a térségben nem létesülhet olyan, az állam által szorgalmazott nagyberuházás, mint például Nagyszombatban vagy Zsolnán.

A kormány vonatkozó beruházási politikáját már a kisemmizett megyék vezetői is diszkriminatívnak minősítik, azzal viszont érdemben senki nem foglalkozik, hogy az ország nyugat–keleti tengelyétől északra megvalósuló beruházások milyen következményekkel járnak például az egyre nyomasztóbb gazdasági helyzetbe kerülő déli vonal magyarságának életében, különös tekintettel a szülőföldről való elvándorlásra és velejárójára, a nyelvi asszimilálódásra. Ezzel összefüggésben furcsa értékrendet hordoz magában a gazdasági miniszternek az a kijelentése is, mely szerint a zsolnai beruházás a bedolgozókkal együtt 13 ezer munkahelyet teremt, ugyanakkor a beszállítói körzetet maximálisan 200 kilométeres körzetben határozta meg, ami némiképpen ellenkezik az oly sok alkalommal hangsúlyozott esélyegyenlőséggel.

Olvasmányélményeimből tudom azt, hogy a rendszerváltozás után hatalomra került kormányok részéről – beleértve a jelenlegit is –, nem volt és ma sincs sem politikai bátorság, sem politikai akarat arra, hogy a magyarok által többségben lakott tájegységek gazdaságát fellendítsék, sőt minden jel arra utal, hogy a déli sáv gazdasági ellehetetlenítése egy nagyon is céltudatos, a magyarság asszimilációját szorgalmazó folyamat részét képezi. Ez a program, ha nem is túlságosan elegáns, lényegesen hatékonyabb, mint a kommunista rezsimnek az oktatásügyben alkalmazott nyelvi asszimilációs törekvései. A jelen történéseiben visszaköszön 1946 júniusa, a reszlovakizálás, melynek folyamán 135 317 magyar családfő hozott kényszerdöntést a szülőföldön való maradásról, családja létéről. Akkor a vagyon és az emberi méltóság elveszítése volt a tét. Most az állampolgárságot az alkotmány szavatolja, az emberhez méltó életet semmi. A statisztikai kimutatások nem rögzítik, hogy az állam által garantált esélyegyenlőség keretében hány magyar telepedik le – kizárólag a nyomor kényszerűségétől űzve – Nagyszombatban vagy Zsolnán.

Az uniós tagállamokban való munkavállalás mézesmadzagjáról időközben a méz lekopott, maradt a madzag mint végső lehetőség. A felvidéki magyarság valódi gazdasági állapotairól és a vonatkozó megoldási lehetőségekről közzétett cselekvési program nyilván elkerülte a figyelmemet. Arról viszont egy parlamenti képviselő nyomatékkal tájékoztatott, hogy a regionális gazdaságpolitika nem a nagypolitika csinálóinak a feladata, hanem a vállalkozói rétegé és az önkormányzatoké. Legyen úgy! – mondaná tanult barátom –, csakhogy Szlovákiának abban a régióiban, ahol fellendült a gazdaság, az állam teremtette meg a feltételeket, az úthálózatot, az infrastruktúrát. Az állami hivatalnokok lobbiztak a világ beruházóinál annak érdekében, hogy a Tátra alatt üssék le a sátrukat, s hogy létrejöhessen a jelentős magánvállalkozás, mindannyiunk adójának egy részét is felajánlották a dél-koreaiaknak, ami a déli vonal irányába furcsa módon nem működik.

A közelmúltban reflektorfénybe kerültek a szlovákiai romák, a megoldatlan problémákkal küszködő etnikum tagjai, akiknek gondjai már a bővülő Európa vállára nehezednek. Arról egyetlen szó sem esett, hogy az árnyékban meghúzódott egy jelentős tömeg, mely – önhibáján kívül – ugyanúgy nyomorog, mint a romák, csak az ő elesettségük az európai illúziók bűvkörében még ma sem publikus.