Ne bántsátok Nasztyát!

Nincs még egy sportoló, aki bocsánatot kérne egy olimpiai hatodik hely után. Nincs még egy sportoló, aki annyira hálálkodna, hogy befogadták, bíznak benne, szeretik. Néha már az ember azt mondaná neki: Nasztya, hiszen senkinek nem tartozol felelősséggel, sem hálával, elsősorban magadért versenyzel, nem a szurkolókért, nem az országért. Nasztya Kuzmina talán a legszerényebb, legrendesebb, legkedvesebb sportoló a szlovák küldöttségben. S a legérzékenyebb is. A szeretet szárnyakat ad neki, a támadásokat rettenetesen megszenvedi. A női sílövők vasárnapi sprintjében aratott győzelme után körülbelül százszor mondta el, az oroszok sajnálkoznak, hogy már nem az övék, de Nasztya most már szlovák, és nem lehet elfelezni. Hogy milyen boldog lesz, hogy a szlovák himnuszt hallgathatja. Hogy mennyire örül, hogy végre összejött egy jó lövészet, és nem fogják megállítani a besztercebányai utcákon, hogy szedje már össze magát. (Mert ilyenre is volt példa.) Hogy ő tulajdonképpen egy Oroszországban született szlovák lány. Ám szavait szerencsétlenül félreértelmezte egy amerikai hírügynökség, és Nasztyára zúdult az internetes népharag. Népharag? Enyhe kifejezés. Ócska emberek gusztustalan szitokáradata. Nasztya még egyelőre nem tud semmiről. De egyszer hozzá is el fog jutni a hír, és Nasztya nem mérges lesz, Nasztya nem káromkodni fog, csak csendesen magába zuhan, mert Nasztya egy ilyen lány – kőkemény a pályán puskával a kezében, de nagyon vágyik a szeretetre. És egyáltalán nem ezt érdemli. Ne bántsátok Nasztyát! Nem Naszytának kell hálásnak kell lennie Szlovákiának. Ha Nasztyát nem fogadja be a szlovák szövetség, befogadta volna tíz másik. De Nasztya nélkül Szlovákiának még nem lenne olimpiai aranya.