Nagyszarva és Kalocsa

Olyan indulatos elektronikus levelet kaptam, hogy olvasása közben szinte sistergett a számítógépem. Az Egyesült Államokban élő magyar barátom felháborodottan azt írta, hogy ezekben drámai napokban Európa szégyene Nagyszarva és Kalocsa, mert egyik községben sem akarják befogadni a szerencsétlen sorsú embereket. Tiltakozás és népszavazás közben valószínűleg még az idősebb helybeliek is megfeledkeztek 1956 őszéről, amikor az osztrákok nemcsak befogadtak sok ezer menekülő magyart, hanem számos esetben hónapokon át házukat, kenyerüket is megosztották velük. Vajon mennyiben különbözik az ötvenhatos magyarok és az afgán menekültek sorsa? – fakadt ki keserűen. Válaszomat azzal kezdtem, hogy a nagyszarvaiak és a kalocsaiak sem idegengyűlölők. Legtöbbjük ugyanúgy kész segíteni a tragikus sorsú embereken, ahogy annak idején a sógorok tették. Csakhogy négy és fél évtizeddel ezelőtt az osztrák hatóságok minden lényeges tényt megbeszéltek a lakosokkal, akik jórészt tudták azt is, hogy kik váltak földönfutóvá. Most sokkal bonyolultabb, néha szinte követhetetlen, olykor pedig nagyon aljas ez a világ. Ezért is fontos a naprakész tájékoztatás. A magyar kormány azonban csak annyit közölt, hogy Kalocsán lesz a tábor és punktum. A szlovák belügyi tárca még ennyit sem tett. Orbán Viktor – nyilván tudatosítva az illetékes minisztérium mulasztását – türelmet és megértést kért az érintett magyarországi kisváros lakosságától. A szlovák kormányfő vagy Ivan Šimko még válaszra sem méltatta a polgármestert. Az egyik beosztott pedig érdeklődésünkre azt harsogta, hogy a laktanya állami épület, azt költöztetnek oda, akit akarnak. Nesze neked, önkormányzatiság. Pedig a csallóköziek a népszavazás révén is főleg aggodalmaikat fejezték ki. Mert még ma sem bizonyosak abban, hogy igazat mondanak-e az illetékesek. Tehát valóban átesett-e minden menekült a szigorú egészségügyi szűrésen? Vajon nincs-e, nem lehet-e köztük terrorista, s képes-e az állam biztonságosan őrizni a tábort? Nem a kalocsaiaknak és a nagyszarvaiaknak van hát szégyellnivalójuk – fejeztem be a válaszom –, hanem azoknak az állami hivatalnokoknak, akik a néhai főurakra jellemzően lesajnálják a pórnépet, miközben a letűnt kor propagandáját visszaidézve hallgatnak, vagy éppenséggel féligazságok szajkózásával és más sóderekkel szeretnék eloszlatni a lakosság teljesen érthető félelmeit, amelyekre azonban most is csak az őszinte szó a gyógyír.