Nagy-Britannia nagy marad

Elsőként emeljük ki a brit demokrácia nagyságát és erejét. Vajon hány olyan ország akad, amelyik önként beleegyezett volna abba, hogy egy országrésze békés úton kiváljon, ami egyben a „maradék” állam nemzetközi szerepvállalásának határozott gyengülésével járt volna? Persze a határok újrarajzolása nem tabutéma, időnként jogos egy-egy országrész kiválása, önállósodása. Erre példa Koszovó esete, ahol az ottani albánok puszta létezését is fenyegette a szerb elnyomás, de említhetnénk Kelet-Timor 2002-es elszakadását Indonéziától is – mindkét esetben véres harcok és brutális elnyomás előzte meg a kiszakadást. Skócia viszont profitál abból, hogy Nagy-Britannia része, esetében a többség általi elnyomásról, a demokratikus viszonyok hiányáról nem beszélhetünk. Annál inkább a pénz hatalmáról, a ki kit tart el kérdéséről, a gazdasági nacionalizmusról. A függetlenség mellett kardoskodó Skót Nemzeti Párt arra épített, az Északi-tenger kőolajából jól megél az új állam; ám azt már nem kötötték a választók orrára, hogy a nyersolaj-kitermelés 1999-ben tetőzött és azóta egyre csökken.

A szigetország többi polgárával szemben egyszeriben fukar skótok önzése távolról sem egyedülálló: a 2008-ban kirobbant gazdasági válság felerősítette a pénzügyi szeparatizmus folyamatát, azzal, hogy kiélezte az erőforrások elosztása körüli konfliktust gazdag és szegény régiók között. A gazdag Bajorország például nem szívesen támogatja a szegényebb kelet-német tartományokat, ahogy a virágzó Észak-Olaszország sem örömmel fizeti a déli régiók felzárkózását. Az észak-olasz régiók is elszakadnának, a Padánia fantázianevű állam Milánó központtal Európa egyik leggazdagabb állama lenne. A novemberben függetlenedésükről voksoló katalánok részben azért járulnak az urnákhoz, hogy lerázzák magukról a Madrid által rájuk kényszerített megszorításokat. És folytathatnánk a sort a flamand Flandriával, amely Belgiumon belül lélekszámban és gazdasági erőben is jócskán meghaladja a vallonokat.

Sokan úgy vélik, hogy kontinensünkön az utóbbi évtizedekben a globalizáció köntösében egyszerre működnek az integráció és a dezintegráció erői, előbbi az Európai Unió, míg utóbbi a regionalizmus formájában. Az integrációs törekvéseket az egyes tagállamok nacionalistái nehezen fogadják el, ahogy azt a májusban lezajlott európai parlamenti választások is mutatták. A globalizáció esetenként felkorbácsolja a nacionalizmust, sokan újra a gyökereket, a vallási, etnikai kapaszkodókat keresik a gyorsuló világban, ami a függetlenség híveinek malmára hajtja a vizet.

Visszatérve témánkhoz, ha Skócia az átmenet után 2016 tavaszán búcsút intett volna a brit koronának, akkor a „maradék” szigetországnak is komoly mélyütést vitt volna be. Ez esetben Nagy-Britannia nagyhatalmi pozíciója középtávon megkérdőjeleződik, katonai ütőereje gyengül, és London, mint a pénzvilág egyik központja veszítene súlyából. Az Európai Unió is megszenvedte volna a skót függetlenséget: David Cameron brit kormányfő ugyanis megígérte, ha jövőre újraválasztják, 2017-ben referendumot tartanak Nagy-Britannia EU-ból való kilépéséről. Skócia elvesztése pedig borítékolta volna, hogy a britek elkeseredésükben hátat fordítanak az uniónak. És a bomlás tovább folytatódna...