Na de fontos nekünk Észak-Korea?

Szöul pedig a legújabb amerikai légvédelmet kérte be a területére, Japán nyugtalan, az oroszok meg katonai készülődésbe fogtak a rövidke észak-koreai–orosz határon. Mindez nem túl biztató képet fest arról, hogyan állnak a dolgok Ázsia talán második legforróbb pontján – Tajvan után. A helyzet az, hogy a Fehér Ház ez alkalommal elég jó helyzetben van, ugyanis egyértelműen átadta az első lépést Pekingnek: csitítsa le szomszédját, ha ez nem megy, akkor Amerika és szövetségesei teszik meg. Ez Peking számára kettős csapda. Ha választania kell az atomhatalom Phenjan vagy az egyesített Korea között, még mindig az előbbire teszi a voksát. Elsősorban azért, mert Dél-Korea kitartó amerikai–japán szövetséges. Mondjuk nem is nagyon hagytak neki más opciót. Az USA hajlandó megvédeni az északi agressziótól, ahonnan a támadó üzenetek rendre felröppenek.  Kína sem rest a Kim-dinasztiát megtámogatni némi technológiával, nyilván nem tisztán saját fejlesztés az az atombomba és a rakétatechnika. Most viszont gondban van Kína. Észak-Korea összeomlása a menekülteket is a határához vinné, meg az amerikai szövetséges Dél-Koreát is. A Fehér Ház pedig kivárhat. Mert ha Peking nem lép, akkor saját regionális, „Ázsia legyen az ázsiaiaké” szlogenjét hitelteleníti, emellett senki sem rajong egy atombombával rendelkező diktátorért. Ha Peking lép, akkor övé a felelősség, hogyan veszi rá Kim Dzsong Unt arra, hogy leálljon az atomfegyverkezéssel. Ez történhet különféle szankciókkal, a pénzváltás leállítása, az energiaexport leállítása és számtalan egyéb kereskedelmi stop érzékenyen érintheti északot. Kínát tehát most globális felelősségvállalásra kényszeríthetnék, ami precedensértékű lenne.  Amerikai részről pedig mindez jó apropó arra, hogy Japánt és a többieket szorosabban az USA védelmi szövetségébe terelje. Ez Washington számára érzékelhető lehet a fegyvereladásban és szövetségesei nagyobb katonai részvételében is, tehát akár költségcsökkenést is jelenthet számára középtávon. Kínával szemben pedig egy egyre markánsabb elrettentő erő jöhet össze úgy, hogy ráadásul Peking maga húzza magára a rosszfiú szerepét.  Ázsiában folyik most a gigászok harca. Kína és az USA küzdelme nem hasonlítható össze az euroatlantiak oroszokkal való konfliktusával. Peking ugyanis nemcsak atomhatalom, hanem gazdasági hatalom, ráadásul az amerikai állampapírok egy jó részének birtokosa. Oroszország az energiakincs mellett a titkosszolgálati módszereit és atombombáit tudja felmutatni, ami nem kevés ahhoz, hogy gondot okozzon Kelet-Európában, de nem elég a győzelemhez.  A NATO legnagyobb tagja, az USA tehát két fronton is küzd az euroatlanti érdekközösség és értékrend globális dominanciájáért. A két világháborúval ellentétben azonban most az a cél, hogy Európában mentesítsük az USA-t, amelynek a globális versenyben a csendes-óceáni hadszíntéren kell helytállnia. Mert ha esetleg ott elcsúszik, az végzetes lesz Európára nézve is.  Megint egyértelmű, hogy nem véletlenül hívjuk Észak-Amerikát és Európát euroatlanti térségnek: mi vagyunk az élvezői, értékeinek képviselői, és csak mi magunk védhetjük meg. A szövetség a legkisebb kompromisszum, amit köthetünk.