Múlt, jövő, matek

A minap második világháborús bombát találtak az érsekújvári vasútállomás közelében. Az USA-ban gyártott robbanószerkezetet hatástalanították. A szövetséges légierő 1944 őszén és 1945 tavaszán többször is azért bombázta az akkor Magyarországhoz tartozó Érsekújvár vasútállomását és annak környékét, mert fontos közlekedési gócpontnak számított: kapocsnak a közép-kelet-európai hadszíntér és a hitleri Németország között. A vasút biztosította a németek ellátását, fékezve a szovjet hadsereg és szövetségesei előnyomulását. Tragédia, hogy a városra hulló bombák több ezer áldozatot követeltek, házak százai dőltek romba vagy váltak lakhatatlanná. A tényszerű tájékoztatók mindig utalnak a kontextusra: sok civil áldozattal járt, de a német hadsereg visszaszorítása kapcsán bombáztak.

És most azt hallom a vonaton egy „biztonságpolitikai szakértőtől”, hogy azért találhattak bombát Ér- sekújvárban, mert a „mocskos amerikaiak” már akkor is támadták Szlovákiában (!) az oroszokat (!).

Hasonló „történelmi” fejtegetést hallhattunk a Szlovákia és az USA közti védelmi szerződés elleni egyik szélsőjobboldali tüntetésen is. Az tette tanulságossá, ami nem hangzott el. Egy szónok elmondta, az amerikaiak már a második világháború idején is támadták a szlovákokat, amikor a pozsonyi Apollo kőolaj-finomítót bombázták. És itt kitette a pontot. Ennyi! Tragikus tény, hogy ez is áldozatokat követelő, nagy károkat okozó támadássorozat volt, szörnyű következményeit senki sem vonhatja kétségbe, de az információ úgy teljes és korrekt, ha kiderül, miért bombáztak. Az akkori szlovák rezsim a hitleri Németország csatlósa volt, azaz az Apollo is a német hadigépezetet szolgálta. És a tényszerűség kedvéért hozzá kell fűzni, hogy az 1944–45-ös amerikai bombázásokon kívül 1945-ben szovjet légitámadás is érte a várost. Csakhogy ezt egy olyan társaság előtt, amely egyszerre rajong a nácibarát Tiso-rezsimért és tüntet az amerikaiak ellen, ciki lenne elmondani. A csápoló közönség így is benyalja. Taps.

Miért említem ezeket a példákat? Mert jelzik, milyen a népesség egy részének tudásszintje, s ez milyen veszélyeket hordoz magában. Nemcsak a tényszerű, körültekintő múltértelmezés lehetőségét „tapsolhatják el” ezek a választópolgárok, nemcsak elvont tankönyvi izéről van szó, hanem arról, hogy bűnbakkereső, ellenségképekre épülő lesz-e a hivatalos iskolai történelemtanítás és a közhangulat, ha 2024-ben vagy előbb egy radikálisabb kormánykoalíció rendezkedik be az országban. Volt már erre kísérlet, amikor Vladimír Mečiar 1994 és 1998 közti kormánya idején a Szlovák Nemzeti Párt által jelölt Eva Slavkovská oktatásügyi miniszter Milan S. Ďurica Szlovákia és a szlovákok története című afféle „történelmi segédtankönyvét” akarta bevezetni az oktatási intézményekben. Ďurica úgy súlyozta, csoportosította vagy éppen hallgatta el a történelmi tényeket, hogy például szebbnek tűnjön fel a Jozef Tiso-féle totalitarizmus (1939–1945) időszaka. Szlovákia akkor kivédte Slavkovskáék kísérletét. Ma képes lenne hasonló ellenállásra?

Persze, ez itt csak a történelemoktatás példája. Ha szélsőségesebb koalíció alakulna a következő választás után, mindent próbálna a maga képére formálni. Éppen ezért az is kérdés, hogy egy ilyen forgatókönyvnél mit tudna tenni az egyre eszköztelenebbé váló itteni magyarság, miközben igazából kedvezőbb helyzetre és rövidebb távra sincs konszenzusosan megfogalmazott, hatékony koncepciója. A baj nem az, hogy ez kérdés. A baj az, hogy a csetepaték közben erre és az ehhez hasonló kérdésekre igazából nem is keressük a választ. A válaszkereséshez ugyanis párbeszéd kellene, az meg megy ki a divatból. Hiába álmodják magukat egyesek a parlamenti patkóba, a másik kirekesztésével ez nem fog menni. Megint a tényeknél vagyunk, de ez már egy másik tantárgy: a matematika.