Moszkva szíve

A kilencvenes évek elején-közepén az EU a balkáni válságot végigtehetetlenkedte, Amerika nélkül a daytoni megállapodást sem tudta volna tető alá hozni. Nem egész tíz évvel később az ukrajnai válság is meglepte Brüsszelt, viszont meglepően gyorsan reagált, s óriási szerepet játszik a rendezési folyamatban: a demokratikus megoldások kidolgozásában szinte állandó közvetítőként vesz részt Solana főképviselő mellett több más EU-vezető, így Kwasniewski lengyel és Adamkus litván elnök. Elemzők arra figyelmeztetnek, a mindenképpen dicséretes szerepvállalás a pozitívumok mellett kockázatokkal is jár – magára az EU-ra nézve. Szomszédsági politikája keretében Brüsszel a tervek szerint holnap fogad el cselekvési – sokoldalú együttműködést rögzítő – terveket, ezek egyike Ukrajnára vonatkozik majd. Nap mint nap láthatjuk a tévében, hogy az ukrán ellenzéknek, Juscsenko hetek óta tüntető híveinek egyik jelszava az Európai Unió, ahová tartozni szeretnének. Benita Ferrero-Waldner, a külkapcsolatokért felelős EU-biztos kijelentette: Ukrajna EU-csatlakozása nincs napirenden. Giscard d’Estaing volt francia elnök a hétvégén arra figyelmeztetett, „nem kell bátorítani az EU-val kapcsolatos ukrajnai várakozásokat, nem kell megismételni azt, ami Jugoszláviában történt”.

Az ukrán kérdésben egyetértés alakult ki Washington és Brüsszel között, ami jó. A különbségeket érdekesen boncolgatta Robert Kagan neokonzervatív politológus a The Washington Postban. Szerinte az új veszélyekkel szemben az USA katonai hatalmat állít szembe, az EU pedig „puha hatalmat” – óriási vonzerejét. „Európa inkább befogadja a gondokat és konfliktusokat, mintsem közvetlenül, amerikai módra szembeszállna velük. A tagság vonzása hozzájárult a Balkán stabilizálásához és befolyásolta Törökország politikai irányvonalát.” A szerző Joschka Fischer német külügyminiszternek tulajdonítja a koncepciót, a bővítés vonzerejének stratégiai célokra történő felhasználását, s rámutat: „A történelem és a földrajz úgy hozta, hogy az európai paradicsomot három oldalról katasztrofális következményekkel fenyegető gondok szövevénye veszi körül, Észak-Afrikától Törökországon és a Balkánon át a volt Szovjetunió egyre vitatottabb határáig. Ha valaha is volt válságív, akkor ez az, különösen most, amikor Putyin az orosz birodalom feltámasztásán mesterkedik.”

Mindez érzékelteti, mennyire megosztott az EU az alapvető kérdésekben, amit jelenleg Törökország esete szemléltet a legmarkánsabban. Az egyik álláspont szerint az európai határokon túlra való terjeszkedés megfosztaná az EU-t a lényegétől, tulajdonképpen a széteséséhez vezetne, „az EU Törökország befogadásával olyan lidércnyomásos szomszédságra tenne szert, mint Irak és Szíria”. A másik elképzelés szerint Törökország által az iszlám befogadása és modernizálása az unióban sorsfordító lenne a terrorizmus elleni háborúban. A lényeg: erre a dilemmára még nincs uniós válasz. Ehhez a dilemmához nagyon gyorsan társul majd az újabb, az ukrán dilemma. És ez azért más összefüggéseket vet fel, más taktikát követel. Ukrajna például annyival is több a Balkánnál, hogy aki Ukrajnához nyúl, az Moszkva szívébe nyúl.