Most múlik

Első fokon 40 évet kapott, egyéb vádpontok mellett népirtásért. Karadzsics azt hazudta, hogy a nemzet megmaradását csak a nemzetállam tudja biztosítani. 250 ezer nem szerb halt meg e hazugsága miatt a 90-es években.

Mi is a nemzet szabadságáért, és az elnyomás, így a magyarként is megélt elnyomásunk ellen tiltakoztunk a 80-as években március 15-én az Erzsébet hídi Petőfi-szobornál. Bár mi egy magyar, még ha szocialista nemzetállamban is éltünk, március 15-ét mi sem ünnepelhettük szabadon.

Nemzeti identitásunkat az állam, az iskola, a család, szűkebb közösségünk építi, ad hozzá mintákat, modelleket. Gyerekkorom osztálytermeiben a vörös csillagos magyar címer volt a falon, most a koronás. Az állam korábban a párté volt (Magyarországon újból az övé), majd megint az államalkotó nemzeté lett. A közösségi jogok a szocializmus előtt és után (amikor két tucat új nemzetállam jött létre Eurázsiában) a nemzetállamok jogává alakultak. Ahogy a magyar parlament elnöke mondta 2016-ban: „nem lehet identitás nélkül egy közösséget fenntartani, az állam pedig egy nemzetnek a közössége”.

Így gondolják a szlovák, román, stb nemzetépítők is, nem úgy, hogy az állam a polgárai közössége.

Magyarnak lenni megtanítottak. Ismerem a kánon hőseit, nemcsak Winnetouval, velük is azonosultam gyerekkoromban, tudok verssorokat, túrós csuszával büszkélkedem külföldi barátok előtt. Veszteségnek élem meg Trianont, és büszke vagyok ’56-ra. Bár fintorgok, amikor a kultúra nemzetieskedés, de elfogadom, hogy mindenki másképp éli meg a nemzeti közösséghez tartozását. Hogy a Nélküledet lehet ugyanúgy hallgatni, ahogyan én a Fordulj kedves lovam című népdalt élem át. 

Mindenki más polcon tartja a nemzeti identitását, de egy polc jut neki mindenkinél.

És elfogadom azt is, hogy olyan polgárokkal élek egy országban, akiknek nem a magyar a legfontosabb közösségi identitása. Ezt várom el a szomszéd országoktól is, ahol az én elképzelt közösségem tagjai élnek: ne csak joguk, de módjuk is legyen magyar nemzeti identitásuk továbbadására.

Miközben „megtanultam” a magyarságot, polgárnak lenni nem tanítottak meg. Szabadság, szolidaritás és erős közösség összekapcsolódása helyett az államfüggés, a korrupció, a szerezz magadnak, a mindenki az ellenséged mintái alapján szerveződött az elmúlt 70 év társadalma errefelé. 

Március 15-ét ma is a magyarságom ünnepeként élem meg, pedig a nemzetállamok ideje, a magyaré is, lejárt. A globalizáció nyilvánvalóvá tette kudarcukat. 

A klímakatasztrófa, a migráció, a multinacionális cégek, a globális tömegkultúra problémáira csak nemzetek feletti intézmények tudnak válaszolni.

Miközben Karadzsics lövette a körülzárt Szarajevót, 1993. november 1-én hatályba lépett a maastrichti szerződés, ami Európai Unióvá alakította az Európai Közösséget. Karadzsics és a politikusok nemzetiesítése dacára a nemzetállamok napjai meg vannak számlálva. Ha nem sikerült volna létrehoznunk nemzetek feletti intézményeket, átruházva rájuk nemzeti szuverenitásunk egy részét, Karadzsics ma is szabadon élne. A Hágai Nemzetközi Bíróság tudta csak elítélni, nemzetállami bíróság elé valószínűleg sosem került volna. 

A nemzetállam nem tudja kezelni a társadalmak legfontosabb mai problémáit, és azonosulni is egyre nehezebb vele. De a nemzetállamok elenyészése magával sodorhatja a nemzeti közösséghez tartozás érzését is. Vannak ennek már jelei. Kutatások szerint a kisebbségi magyar fiataloknak egyre kevésbé fontos a nemzeti, a kisebbségi magyar identitás. 

A hazaffyas puffogás és a politikai nacionalizmus sokuk számára riasztóvá teszi a nemzettudatot a határ mindkét oldalán.

2002-ben Magyarországon, a választás két fordulója között az épp vesztésre álló párt vezetője meghirdette: aki velük van, az kitűzi a kokárdát. Nemzeti szimbólumunkat, amit addig csak március 15-én (a rendszerváltás után esetleg még október 23-án) hordtunk. A nemzettudatot az államok után egy párt sajátította ki. 2002 óta sokkal kevesebb kokárdát viselő embert látni március 15-én Magyarországon. 

Amíg egy, a vallás és az egyház vezette állam, mint az iráni, elképzelhetetlen már Európában, addig a vallás és az egyház fontos identitásképző és közösségszervező erő ma is. Ilyen helyet kellene találni a nemzettudatnak is, visszaszerezve azt a politikai nacionalizmustól.

A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró