Itt van végre, a miénk. Annyi feszültséggel teli év, ványadt várakozás, epekedő elégedetlenség után elénk tették, szinte maguktól. Sokan éppen ettől ijedtek meg, mondván: na jó, jó, persze, tudjuk mi már egy ideje, hogy mit kéne ezzel, meg mit nem kéne, mert hát másról sem beszéltünk eddig, csak erről, meg ha másról is, az a más is valahol csak azért volt, hogy végül ide lyukadhassunk ki.
Most meg, hogy sikerült végre kilyukadnunk, állunk és bámulunk, mint Deákné házszámát, és egymásra várunk, hogy akkor ki fogja meg először, vagy melyik felét. Sokak szerint ez a megtorpanás döntéshozatali impotenciánk sommás bizonyítéka, mert (szerintük) az még talán nem is annyira gáz, hogy kiharcolni nem tudjuk, de hogy élni sem tudunk vele, az már nagyon.
Talán nem véletlen, hogy éppen pár napja sodort elém a sors egy Vekerdy Tamás-interjút, vagy szakcikket, melyet az ismert gyerekpszichológus gondolataira épített fel a szerzője. Arról szólt az írás (mint az ilyen írások általában), hogy Vekerdy szerint öt pontnak kell megfelelni, hogy biztosítani tudjuk gyerekünk felcseperedését napjaink ingergazdag ingoványában. Szóval azt hirdeti ez a Tamás bátya, hogy „Minden abnormális dolog normális a kamaszkorban.” Ezzel pedig, ha nem is kaptuk meg az összes korábbi kérdésünkre a választ, azért némileg rá lettünk kényszerítve, hogy eddigi álláspontjainkat feladjuk, vagy ha nem is adjuk fel, átértékeljük, belátva, hogy igazából nem is olyan biztos, hogy szerettünk volna kérdezni valamit.
A kérdések megválaszolása, mint olyan, okafogyottá látszik válni az utóbbi időben, ami a vitakultúra átalakulását jelezhetné, ha lenne, vagy lett volna eddig olyan, hogy definiált vitakultúra. Hogy ez jó-e vagy sem, azt eldönteni csak érzelmi alapon lehet, hiszen aki kérdez, sokszor elsősorban érzelemből kérdez, aki pedig válaszol, érzelemből válaszol, ha válaszol, válasza pedig újabb kérdéseket generál, melyek szintén nem mentesek az érzelmektől. Ha ezt elfogadjuk, akkor oda jutunk, hogy amit eddig vitának neveztünk, az nem más, mint érzelmek cseréje, ha pedig nem fogadjuk el, akkor nem jutunk ide. Fel kell tehát tenni a kérdést, hová szeretnénk eljutni, plusz egy támpontot kapunk legalább. Visszatérve a kérdések létének a kérdésekre adandó válaszként értelmezett megkérdőjelezésére: ha ezen az úton tovább megyünk (mely gyakorlat ugye egy ideje már igencsak jelen van mindennapjainkban), egy izgalmas, nyitott és szellős területre érünk, ahol kénytelenek vagyunk beismerni, hogy 2018-ra a szavak szavatossági ideje lejárt. Ma már teljesen mindegy, mondunk-e valamit, vagy nem mondunk, minél hamarabb belátjuk, annál könnyebb lesz (ráadásul felszabadít a szavakkal való állandó görcsös bíbelődés eddigi komor kötelezettsége alól). Most már nem mondani, hanem csinálni kell azt a valamit, hogy előbbre jussunk. És ami a legérdekesebb, hogy sokan már csinálják is (maguktól), amivel azt manifesztálják, hogy ismét meghaladtunk egy szintet. Ez pedig jó.
Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.