Módosuló vajdasági erőviszonyok

Ezt mutatták a mostani kétfordulós önkormányzati, polgármesteri és tartományi parlamenti választások is, avagy: az 1990 decemberében megtartott első többpárti általános választások óta Szerbiában sohasem volt annyira alacsony a részvételi arány, mint ezúttal. Éppen emiatt ért el komoly eredményt a szervezett szavazótáborral rendelkező Szerb Radikális Párt, amely ugyan „csak” a korábbi szinten szerepelt, ám ez most arányában többet jelent. A lezser, az eredményeket a tévé előtt figyelő, de a voksolást elmulasztó demokraták miatt fordulhatott elő ily módon, hogy Újvidéknek most radikális főpolgármestere lesz. Seselj csetnik vajda hívei tehát hozták formájukat, a választások igazi győztesének azonban a Borisz Tadics által újjászervezett Demokrata Párt tekinthető, amely az év elején még mélyrepülést tartott, mára pedig visszaszerezte a Djindjics-korszakban szinte folyamatos vezető pozícióját. Jó eredménnyel tehát az ellenzékiek dicsekedhetnek (demokraták és radikálisok), míg a kormánypártiak leszerepeltek, különösen a G17 Plusz peremre kerülése meglepő. A polgárok ezzel véleményt is mondtak Kostunica kabinetjéről, amelynek felelőtlen és elszigetelő magatartása sokakat érdektelenné tett a politika iránt.

Magyar szempontból figyelve a történéseket beigazolódott az, amit sokan előre jeleztek, nevezetesen, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség pozíciója meggyengül. S valóban, a VMSZ-es polgármesterek száma megfeleződött, tartományi parlamenti képviselőinek száma szintén. A képlet azonban ennél jóval bonyolultabb. A vajdasági parlamentnek a jövőben például tíz VMSZ-es tagja lesz, de képviselői helyhez jutott még további hat magyar, ők azonban más pártok képviseletében. Hasonló a helyzet a magyar többségű önkormányzatok esetében is: a VMSZ dominanciája megszűnt, így jószerével egészen furcsa koalíciók létesülhetnek majd. Megfigyelhető továbbá, hogy az önkormányzati testületekbe bejutó magyar nemzetiségű tanácsnokok jelentékeny hányada nem a többi magyar pártból való (a VMDK-ból vagy a VMDP-ből), hanem más pártokba tagozódtak, például a Demokrata Pártba, a G17 Pluszba, a Vajdasági Reformpártba, a Vajdasági Szociáldemokrata Ligába, vagy függetlenként indultak. Egyfajta plurális állapot teljesedett ki tehát a vajdasági magyarság vonatkozásában, a sokszínűség jegyeivel. Természetesen a VMSZ vezetésének feladata elsősorban a helyzetet elemezni, hiszen továbbra is ez az egyetlen számottevő magyar politikai erő a tartományban, ám érdemes lenne megvizsgálni, miért veszített népszerűségéből a hatalmi struktúra résztvevőjeként, miért maradt csak négy polgármestere (Szabadkán, Zentán; Kishegyesen és Topolyán), s miért választ számos magyar közszereplést nem magyar pártban. Ez a szokatlan tarkaság egy időre ugyan friss pezsgést hozhat a munkamódszerben és elképzelésekben, s eleve gátat szab az egyeduralmi elhajlásoknak, ugyanakkor egy kisebbség esetében az átfogó, koordinált erő hiánya hosszú távon nehezen ellensúlyozható.

Most egyelőre annyi bizonyos, hogy a szerbiai önkormányzatok rövidesen már új felállásban látnak munkához, a tartományi parlamentben pedig – annak elle-nére, hogy a radikálisok a legerősebb párt – körvonalazódni látszik a demokratikus erők lehetséges koalíciója. Valljuk be, ez már majdnem több, mint amire számítani lehetett.